Manapság úgy megváltozott a világ. Lehet még a férfi IDEÁL? és a nő NŐ? Vagy szétemanci-b-áltuk a dolgot? Megcsináltuk ezt az izét, ami semmit meg nem oldott, mert azt a szerepet, amit kaptunk Istentől vagy az UFO-któl (mindegy), nem változtathatjuk meg, csak ha kitörölnek minket, és helyünkbe lép egy "boldogulj" nemzedék, ahol nem lesznek nők, férfiak, gyerekek, csak igenek lesznek. De nem lesznek NEM-ek. Lehet, boldogabb lesz az élet a földön. Nem lesznek összetört szívek. Én valahogy mégsem várom, hogy jöjjön, mert az olyan hideg, semmilyen, buta és halott, ha mindent készen kapok. Ha nem lesznek átsírt éjszakák, hogy fogannak meg a nem akart kisbabák? Hogyan lesz az élet kiszámíthatatlan? Hogy lesz benne remény? Szerelem? Csók, mi csak elcsattan egészen véletlen egyszer az életben? Hogy fogom érezni, hogy léteztem? És - bár ettől jelenleg hányok - Igenis rajongjanak az aktuális bálványért a lányok, és a fiúk reggel felszegett fejjel induljanak hódítani, szerelmet lódítani, és csavarják el a lányok fejét, mert ez az élet rendje. És a lányok anyáskodjanak, kedveskedjenek, játsszák el, hogy gyöngék, s hitessék el a buta hímekkel, hogy a világ az övék. És mosolyogva konstatálják, hogy mennyire hiszi a kis buta, hogy ő a világ ura.
Vagy legyen AZ az új világ! De akkor Én lépek, Hasta la-Viszlát!
ABPM
Húsz vagy harmincpercenként mér a műszer... - Az orvos holnap elemez: Öreg vagyok, de nem éltem igazán(!) És most itt maradt nekem ez. Csak sodródni akartam, csak hátul állni mindig, Nem tolakodtam sohasem, Azt hittem, ha így teszek, megúszom, S el-ve-ge-tá-ló-dik az életem. De nem tudtam sajnos, elrejtőzni mégsem, Megtalált a baj Engemet, A műszer megint szorítja a karom, S röhög a halál, miközben integet. Elgondolkodom, mi marad utánam? Pár vacakság, némi érzelem, Utókor utószor megvakarja hátam, Ellazulok, aztán szétesem. "Happy End"-es lenne versem vége, Ha mondhatnám, hogy másmilyen leszek, De szíven szorít a világ mindkét széle, És nem változhatom meg, mert már nem lehet...
Minimális vers
Első sor, Második sor, Harmadik sor, Negyedik sor.
Utolsó sor.
(most, hogy vége, annyira bánom, hogy a lap barázdáit csak ennyire szán(t)om, hisz az ötlet zseniális, hisz az enyém! Ki másé lenne? - csak ne lennék ily szerény! De ez a minimális vers lehetett volna Óda, vagy Adóniszi sor, esetleg Alkaioszi strófa, Hímrím, Hexameter, Gondolatritmus, amibe beleremegne bármilyen - izmus Vagy Versmondat, Versláb, Versvese, vagy egy bugyuta Vers-mese... Drámai jambus, sőt: Disztichon!!! De akkora, hogy eldurran tőle a nyomtatópatron!!! Esetleg Antikizáló, hangsúlyos verselés, Bokorrím, halmazrím és még és még és... bármi lehetett volna, csak nem ez: egy elcseszett alapban egy elcseszett nemez... Ja, nem alap, hanem kalap, csak úgy van értelme, persze, ha az értelemnek e versben van értelme.)
(ja, igen, akik tudják nevét a két utolsó sornak, rímileg persze, azok tartsák meg maguknak...)
Rothadóra
Rothadóra fogott a fakult fagottból áradó s eredő, őserőből táplálkozó ritmus, miben nem lelt életre semmilyen - izmus, a szociális hálóm ma nem fog ki halat, sem elkótyavetyélt életlen életet, vagy szárnyalást sem, melyen nincsen ékezet, véletlen még lehet, hogy boldogság a juss, de persze a statisztika igazsága bebizonyítja majd, hogy inkább hullám-völgy a juss, mi vár az út közben, és rájövök, hogy a teremtővel - kit én teremtettem - ütköztem, falatlan áll a házam, melybe bújni vágyom, nyíltan titkolom valómat, de ez csak álom, hisz társas lénnyé csinált az evolúció, minden szánalmas más próbálkozás csak elcseszett revolúció. Hát beleteszem a belembe a gigámon át azt a gyógyszert, mit rám szánt a világ, és beveszem, be én, ahogy idáig bevettem minden hazug ígéretet, mit ígérgettek itten, minden reményt, minden aljas álmot, és minden depressziót, mit az agyam álmod. Rettenthetetlenül szánalmas lehet, ki remélni meri az élhető életet, mert oly nehéz letenni a mobilt, a laptopot, a kocsit, hogy felébredjünk végre, és éljünk is egy picit. Helyette ott a pénz, mert megvan az áram, ezt senki sem tudja jobban, hidd el, nálam. Hát baromnak születtem, ki önként a fejét dugja a tagló alá, hogy átadja a helyét egy másik baromnak, ki követi példám: Íme, itt az ember! (ja, oda nézz, ne énrám)
Bizonytalán
Bizony talán bizonytalan vagyok ezért viszonytalan lett a létem és a lét sem szerzem nyíltan - észrevétlen képezzük a képzeletet hátha viszonyt képez veled magamban már enyém vagy ne érts félre remény vagy és ha szépen beleélem magam talán elejét sem veszem majd a depiségnek itt a vége fuss el kérlek
Cigit szálra
Leesett Tahó És a hulla hózik, Nem zavar. Na jó ha a kaka józik. Emlékszem nem régen, még szálra vettem cigit, nem volt stekszem, csajom, exem, de ez segített picit. Rágyújtottam... s befordultam. Nem kicsit Petőfis, Aki halt ad, nem csak halad, de lehet előz is. Depis lettem, de pisilnem kellett, ez egy kicsi pillanatra, figyelmet tereltet. Az élet apró dolgai! (csak semmi áthallás) De bízom a szerencsémben, bár ez, csak álvallás. Elalvás előtt, még ébren vagyok, kicsit, Istenem, de régen is volt, hogy szálra vettem cigit. Azóta eltelt ezer érv, Esélyem sincs nálad, Hacsak nem a vágyad A pocak, ritkuló haj és a heresérv. Ha ez neked bejön, ne gyere be, kérlek, mert én a perverzektől, nem is kicsit félek. Fogadjuk el olyannak eztet a világot, hallgassunk a bölcs tanácsra, s tartsunk távolságot. Jó nagyot. Oszt Jó napot.
Facsart narancs
Oh, te gonosz gyümölcs, ki vagy a földön, hát létezik náladnál gonoszabb? A földi poklot láttatod, hogy eljön, te nemcsak az ok vagy, hanem az okozat.
Riadva látom napról napra, mit tesznek itten a híveid, bár valóban létezne a csakra, és megbüntetné minden ízed itt.
De most még neked áll a zászló, most még te vagy, ki dönt, ha kell, ám pusztulása lesz a sokaságnak,
csak hogy néked ne legyen már jó, az ország kínja az, hogy létezel, A történelem hinni fog a mának?
Majdnem olyan, mintha...
Kedves Naplóm!
Bocs, hogy néked írok, sajnos, sok baráttal jelenleg nem bírok,
ezért kapaszkodom minden este beléd, titkaim, könnyeim, ezt mindet benyeléd,
(hú, ez azért rím lett)
és ha olykor rémlett egy valós kapcsolat, a rossz tapasztalataim bontottak kapcsokat,
előéleteim előítélete nem enged megbízni engemet senkiben,
hát maradok gubómban, illetve maradunk, úgyhogy, kedves Naplóm, mi egymásé vagyunk.
Örökkön-örökké, Te, én meg a tinta, tudom, nem igazi, de majdnem olyan, mintha...
Kelt: mer már nem alszik.
Nyugi! Béke van!
Kedves Edeke!
Most én írok néked, a NAPLÓD, kérlek, figyeljél már rám egy aprót, a pennádat végre ne nyomd olyan mélyre, mert fájnak a sorok, mit az a konok, buta éned kiváltotta, életfájdalmad szülte, bús-bocskoros évek hatására lelked belém éget. Nem tudnál te is cseszni a világra, átlendülni olykor, amikor hibára hibát oszt, ki posztol néked egy-egy lájkot odafentről néha? Ne légy olyan méla! Csak a hozzáállás kérdése ez, látod ennek,
az elfogadása annak, ami van. Hagyj már engem kicsit. Nyugi! Béke van!
Lyézus
Lyézus olyan Buddhán nézett rám, talán nem kellene ma már annyit bíznom, halálomat elkönyveltem régen, utána meg nem lesz okom írnom. Ez őszinte vers lesz, inkább hagyd itt abba az olvasást, mert félek, hogy megismersz, és nem veszel eztán már többé latba. Vagy lehet, én leszek az, ki nem üt több betűt. És ez a vers se lesz már, csak egy elmúló etűd. A vége érzés, nem sírás, de végre(!) a befejezés életmű lefejezés, szégyen! Nem egyoldalú, mint az érem, bár azt mondta a haver, annak három oldala van, és mosolygott utána boldogan. Hogy irigyeltem érte, hogy neki ennyi elég, oly nagy teher nékem a számkivetettség. És ebből menekülni, csupán azért nem tudok, mert az utat én választottam, nem pedig jutott. De ez titok, erről nem tud senki, úgyhogy itt a vége. Ne árulkodj! Ennyi.
Prológus: Hiába szeretem, hogy céltalan az életem, ha az életnek, a dögnek meg célja van velem.
2020 Volt
A feszültség éve
Egy Kenyér-szűz állt némán a konyhában, Ahol Covid-teste élelmet kívánt, Pár Aperitív törzset öntött már magába, Gyermeke Home-oviba vette az irányt.
Elgyőrfipalisodott élettársát nézte, Ki fotelvirológussá képezte magát, Érezte, belé még egy covi-dinka férne, A karanténháj erősen húzta a farát.
Ma már gyónni kéne, mert tegnap vétkezett, Vécépapír-bűnözőként túlélni vágyott, És alig ment rá a divatos járványszett, Vizespalacksúlyzót túl régóta látott.
E-világon sajnos, az mondja meg, ki vagy, Hogy kinek áll jobban a karantén divat.
Lényegtelen
A határnál határzár szabadságom visszavonva míg van skype a gond megoldva hisz az ölelés amúgy sem ajánlott tartsuk be a távolságot ezt értse meg a gyermek a férj a feleség a család s a vágy mit a világ szakított ma szét szeretetünk morzsái a földgolyón szerteszét este míg készül a vacsora elhadarjuk egymásnak hogy fáradtak vagyunk kezünk csak tesz-vesz de a tompa agyunk már felfogni sem képes hogy ez nem az az élet amire egykor vágytunk észrevétlen csendben rabszolgákká váltunk és az igazság az hogy mindezt tettük önként kiszolgáljuk a félelmünkből táplálkozó önkényt már nem mosolygunk csak magunkban sírunk és hajtjuk a csalfa álmokat dolgozunk míg bírunk egyszer csak azt vesszük észre hogy elmúltak az évek nem maradt semmi csak hamis álszent érvek valahol útközben elveszett a lényeg
Egy út van előttem... melyiken induljak?
Az 1ség 2ségbeesetten zárja körbe önmagát, a kívülállók kizártságának a magánya vagányságba csap át, így a 6alom még nem sejti, hogy halott, hisz akinek nem kell semmi, annak már mindene adott. Mert afölött, akinek semmi nem kell, nincs hatalma semminek és senkinek. Talán már örülni kéne ennyinek... És mégis. VÁGYAKOZOM én is. Így kihasználhatóvá válok. Lehajtom a fejem, és a sorba állok. Nyújtom a kezem, ADJ! Cserébe szolgád leszek. Mert hiába tiltakozom ellene, élnem itt kell, és most. Hát elfogadom az ajánlatot... Zsarnokoskodj fölöttem, cserébe kérem a morzsáitok. A szátok sarkán kicsurgó bort iszom, és eladom a lelkem értetek bizony. Hátha leszek én is olyan Fineszes, mint egy ma született, talpraesett, mindent elnyerő, egy igazi (...) sikeres.
Járni a vízen
Az első lépés csupán a véletlen műve, volta a... a... a. a a... a... a. amíg az életben a mindennapok nyűge tolta- húzta-vonta-vissza vágyam, nem engedtem felkopni az állam, mert meg sohasem álltam, hiszen haladni kell a korral, semmi sem történik ok nélkül, a sok sokk, mi ér is, el van látva okkal.
Tehát ott tartottam, hogy a vízre hatoltam a szerencsében bízva, csak léptem egymás után, eleinte sután, aztán bátrabban, szinte futva tapicskáltam a rejtelmes habokba.
Talán ilyen ez az élet, csak vegetálsz, míg éled, ha elhiszed, hogy a barikádok, mik körbevesznek téged, valódi sorompók, nem pedig a képzet perverz játéka, mellyel elfojtani képes minden szabad vágyad, minden jövőképed. Minden angyalszárnyad.
Igen, meg kell tenni az első suta lépést, hogy e kutya világ megmutassa végre az igazi csodát. Talán az is kell hozzá, hogy bűntelenül éljünk, hisz, ha nem húzza vállunkat a pokol kínja, oly könnyűvé válunk, hogy egy szappanbuborékban is csodára találunk.
Hát mentem én a vízen, és akkor úgy éreztem, átvághatok bármin, de ott motoszkált bennem mégis, hogy bűnös vagyok én is, mert ez nem az én trükköm, hazudik a tükröm, hisz hiába van akármim, hitetlen maradok, mert nincs vízijártasságim...
Öngyötör
Álom. Bús utamat járom, jó veled, belátom, van hitem, családom, hogy sikerült, csodálom, túl vagyok csatákon, már oly sokra nem vágyom, csak élni mindenáron, és csüngeni a szádon, tudva, hogy hiányzom.
Félek, hogy hazug ez az élet, rajtam van a bélyeg, jónak lenni vétek, mert nincs vége a télnek, álmodnak az éjek, de ridegek a tények, csak ordítom a szélnek: elveszítlek Téged!
Remény, hogy mindig leszel enyém, s elhiszed a mesém, hogy a hűség erény, de az igazság kemény, ki neked való, nem Én, lelkem sajgó sebén nem segít a vevény, a baj költözött belém.
Béke. Ha felnézel az égre, mondd nekem, hogy kék-e? A világ vad bősége értünk van, s mi érte, nincs álmainknak féke, sose nézzünk félre, legyen kéz a kézben, s hazudjuk: nincs vége!
A legkisebb hiú
Most meg felelni szeretnék a normatíváknak. Konkrétabban az elvárásainak, a kerek e világnak. Hogy én leszek a legkisebb hiú, egy szerencsétlenséget megyek, kipróbálok, mozgalmas élettel töltöm meg az éveket, sem lábat, sem mást se nem lóbálok. Hajtok, de szigorúan, csakis magam - kiorigamiozok belőlem egy ejhát, egy tőgy-meleg hölgyet kajtatok magamnak, aki ha ellát minden jóval, boldogság-kankóval, bankból vett bankóval.
Csak remények maradnak, kemény lesz magadnak, ha feléled a pénzed, sosem lesz szabadnap...
Ha akasztófára kerülök érte, kifaragom a fejfát. Megásom a gödröt, amibe temetnek, s egy betúrógépet bérelek, mit előre fizetek. A gyászbeszédemet is Tenmagamnak írom, s magam trágyázom a gyomokat, mik nőnek a síron, visszakísértek majd, ha meg - vagy csak szimplán idéznek, eszméletlen, hogy képzeletben pár nüansznyit élek.
Egy lelkipásztor vert ki párszor (ha ez nem gusztustalan) (a templomból) hogy ne hitetlenkedjek itt a láb alatt, de már szabad visszajárnom hinni, csak eleget kell inni. De könnyű a könnycsatornába folytani a bút! Egyenrangú kereszteződésbe torkollik az út, ahol a szabályok szerint a jobbaknak van elsőbbsége, én meg örülhetek, ha nem trollnak félre. Tesznek rám és én is teszek rájuk. Nekem az agyam jár, nekik a szájuk. De mivel ők a hangosabbak, maradok megint egyedül magamnak. Inaim feszülnek, remegnek, szakadnak. Szakadék előttük, afelé haladnak, ez a sors, mi, ha bal, gyors, a szerencse forog. El. Ez egy jel.
Kis menü
Alkut költök, meg kompromisszumot, csak hogy meg ne bántsam a nagyérdeműt, de bevettem már az Anti-szérumot, s rendelhettek nálam poéta-menüt. Semmi extra, csak olyan átlagos, se show, se bors, se chili, Csak egy tudatállapot, ami aznapos, kiszámítható, semmi dili. Adjátok le a megrendelésetek, - Mi kéne, ha vóna, kis haver? Majd élőben közlöm, ahogy belemélyedek Istenek harcába, melyet Krisna nyer! (persze, csak a rím kedvéért) mint pld. a hétfő, ami keddé ért, (ugye?) Na de ne csodálkozzon senki, ez van, ha a kommersz kiszorítja a merszt, s a gyávaságba burkolt rontani valót lököm nektek, de kaptok hozzá kis játékfigurát, semmi lekötelezettséget, vagy oldani valót, egy Happy-rím-menüt, kis hasáb mondanivalót. Nagy kómával, jég nélkül, kis kecsappal, ész nélkül. Háromezeröccá` lesz, és fizet. Aztán jön az ár stressz, vagy egy állapotmeghatározó lelki imafröccs. Köszönjük, hogy nálunk vásároltál! Ugye, még visszajössz?
Persze a versem nem maradhat tanulság nélkül, olvassátok okosodás céljából végül: A ketrecharcban, ha minden megengedett, akkor puszit is lehet adni? Meg szeretetet? Ez - mondhatnád - nem tanulság, csak egy kérdés! És Igazad van, de az igazság is csak egy érzés...
Elbambít
Versbe rejtett Haiku
CSAK - szeress még EGY - darabig, hisz oly hamar eltelik a PILLANAT - mi alatt, elbambít
AZ - álmod, amit eltapos az ÉLET! Hát lépd meg, amit meg kell lépned! KIVÉVE - ha biztos akarsz lenni a középszerűségben, HA - a semmi akarsz lenni mindenképpen. Ne félj, mert
SZENVEDSZ - csak az szenved, aki él. Az útkeresés AZ ÖRÖK - csak egy kicsit eltévedtél...
Perforáció mentén
A perforáció mentén felbontandó! - a bőröm alatt is szív dobog, csak az a véget nem érő állandósulandó, időfogyatékossági vad dolog jelzi az életem. Úgy-hogy-ogy-bogy-potty, most a Haver nem ver éppen, mert a haveri kört Én fizetem, kérem a sört egyiket a másik után, ne nézz rám oly profán-bután, hisz így idegenekből lesznek társak, kik kijózanodván vándorköddé válnak.
Csak a tartás, mi a házhoz köt, a háztartásban tartott házastárs, két szóba se jövő összkomfort, rég amortizálódó társasház-ban-bánt-a-bánat, bénít meg a lelkiismeretlenség, hitetlen vagyok, hisz a hiszékenység sebezhetővé tesz, aki adni jött egy pofont nékem, keres, talán észrevesz.
De most boldog vagyok újra! Boldog új! Vagy buldog? Kutyául vagyok, mert kutya a bajom, hát buldoguljon mindenki úgy ahogy tud, (akbar-ámen-shalom) úgyhogy vonjátok le a tanulságot a versem végéről, fosszátok meg, vagy osszátok el egymás között, s a szépségről alkotott eszményi képből is vonjátok le a konklúziót: Születésedkor beléd-kötik AZT az infúziót, mibe csöppenként csöppentgetik azt a csöpp életet. Csak a Tied a végzeted! Azt közelről nézheted, ahogy lekapcsolódik a köldököd, onnan már semmihez nincs közöd...
Búcsú
Hiányzol, Barátom, és már most belátom, e titulust rögtön kikéred magadnak egy élcműben, már ha vannak az új helyednek lehetőségei arra, hogy az életműved folytasd, csipkelődve oktass.
Hiszen abban benne van az a plusz, mit mindnyájan keresünk, de sajna nem mindig adatik meg nekünk, hogy alanyi jogon zsenik legyünk.
Mert vagy vele születünk, vagy csak úgy mímeljük a dolgot - de akkor elveszünk.
(Ez a vers is neked szól - de rólam - maradjunk annyiban, hogy jól van...)
Néha sajnálom, hogy nem lettél itt ismert, megérdemelted volna a sikert. Bár azt gondolom, ha csak bennem élsz tovább, már többet elértél, mint a nagy sokaság.
(De vigyázz, mert ha elfelejtenek, elkezdem lopkodni a műveidet...)
Bevallom, irigylem tőled azt az egyszerű könnyedséget, hogy nem bonyolítottad a dolgot, ugyanazokkal a szavakkal ugyanazt úgy megoldod, hogy az egyszerű poétavénával megvert ember hirtelen a fejére csap egyszer: - Hát persze, ez olyan egyértelmű! Nekem is eszembe juthatott volna! Csak annak a fránya volnának az a dolga, hogy ott legyen.
(Már megint magamat sajnáltatom, ne nevess ki, kérlek, ez jutott nekem!)
(Hah`, de úgyse hinné senki el, hogy ezeket a csodás szösszeneteket egyedül értem el.)
Úgy hiányzol, pedig alig ismertelek, lassan elhomályosulsz majd sajnos, mert elfelejtelek, mert ilyen vagyok, mert ilyenek az emberek.
Isten veled...
Vagyminta
Előszó eme vers szerzőjétől, eme vers szerzőjének: Sanders ezredes 66 évesen mindössze kettő dolgot birtokolt: Egy csekket 106 dollárról, és egy sült csirke receptet. 1009-szer utasították el, mire megkötötte az első üzletét. Neked mi a mentséged???
(Ne haragudjatok, de ez a vers a saját nyomorúságos küszködésemről szól, ezért ilyen nyers, nem teszem bele a KFC-s öreget, vagy más pozitív példát, hogy most a saját depis nyavalygásomat éld át...)
Vagyminta Csík Zenekarban az a másik hegedűs... ott van, minden egyezik, de nem övé az izé, ilyen vagyok én is, másodhegedűs, csatlós, előlem is elállja a fényt egy "miklós" (ez mekkora klisé!)
Vagyminta Quimbyben az a másik csákó-mákó, rocksztárként minden összeálló, de a sok csaj, a sok kis pisis szerint nem elég "kisstibis"
Vagyminta L`art Pour L`artban a Margitember, persze el van látva szeretettel, mégis, mégis... mégis, mégis... ilyen vagyok, talán én is.
Vagy nem t`om, a Pussycatban nézed, oszt egy pillanatban bevillan a randa lány, a mozgása is oly silány, szünettel fogában, a szőke énekes mississipizik, de nem is érdekes, mert e vers szempontjából a vokálos az lényeges...
vagy még a Repuplicban minden élő tag, mind elapad, mind elapad. meg a Tankcsapdában, aki nem a Lukács Laci... Ki tudja ki? Ki tudja ki? Ott vannak, megvan minden, ami kell, és a mélyből az az isteni szikra mégsem törik fel! Mi a titka ennek, és mi az átka annak? Milyen értelmezhetetlen dolgai vannak (még) ennek a világnak...?
Vagy amit a hitnek hittem, megbicsaklik picit itten, érzem minden porcikámban, az ördög szőrös orrlikában megyen, megyen, de nem igazi. A francot annak, ki tervezi! Vagy aki ezt itt elhiszi. Valami nem klappol, valami fals, valami ott van, ami gátol, vagy szerencsés vagy, vagy nyalsz.
Nem tudom. Ne haragudjatok, sokat ebből a versből ma sem tanultatok, hacsak azt nem, hogyan kell bénázni. Költőit vénázni, múzsát lovagolni, Pegazust csókolni, pennára várni epekedve, így a saját korlátaimba beleveszve.
Happy Finish
Félig még ériK ám, már csak kicsit csüng a szároN, ha leesik, nem lesz sikK, placcsanva csattan szét az áloM, kipigelve-kopog a cipőD, csak lemérem, de már nem remélem az időT, alig percenként - alig dobban a szíV, s félpercenként koppan az álL, elküldöm azt, aki híV, otthagyom azt, aki váR, ön-el-pusz-tít-6-at-lan-sá-gos-ság-a-im-tóL haldoklom ma is, igazgyöngyként kezdtem annO, mi mára már hamiS, elviselhetetlenül viselhetővé vedletT, életté fajult, mi minden elvet elveT, valhalla valahol valaki valamiT érzetT, de elmúlt ez is, ma meg csak nézeK, hová lett a régi éneM, kibelezett zseblámpaalkatrészbőL összerakott gyertyacsonkkénT pislákol a fényeM, és elmúlik a nyáR, és jön a hideG... a pengeéles szájbóL szó hangzik, rideG. Happy Finish jön mosT, mert tudom, hogy ezt kérteD: addig-addig haltaK, míG boldogan élteK...
Politikailag korrekt
Hurrá! Optimista lettem, Vagy Opportunista? Mindegy, csak haladjak, Ki éhezik, annak nem hálót, csak Halt adjak, (ezért a sorért bocs) Hisz az ország Hisz, És isz, Mit is? Mindenki azt hiszi, hogy piszi. Az öntudat kicsi, Az önerő nagy, Meg a kamat. Az alkalmat megragadó Adó Levett a lábamról megint, Mert ha volt is, ki megint, Nem hallgattam rá, Mert magyar vagyok vagy mi az Isten!? Ennél több nem kell! (Igaz, sokkal több amúgy sincsen...) Okkal jött Elő az elődök példája, Kik egész Európát... Meg a törököt... Ratatatárt, meg a határt, Meg a virtus... Megaizmus... Hazádnak rendületlenül Így juss egyről a kettőre. Csak tökéletesség jutott e nemzetnek, Nem tőke... S míg a szósfosnásból meg lehet itt élni, Addig Az ételszínvonal-változást Balgaság remélni...
Huha
"Aki bújt, aki nem, Inge ne vegye, a mag ára az egekbe szökken!"
Ebből is látszik, hogy nem jön ez könnyen. Egy ilyen sorért sok sört meg kell inni, s(H)arcolni a klaviatúrával, úgy ütögetni rajta a gondokat, hogy a végkifejlet egy rég kifejlett sírásra hajazzon, hogy együttérzést váltson ki az olvasóból, - ami a nyakadba lóg - mert hiszel Istenben, vagy mi... Ugyan már! Ugyan már! S mert majdnem művelt vagyok, legyen a rím: Soha már! (majd plágiumvádoljatok meg) Noha már majdnem sikerült elkábítanom magam... Én, kis huncut, már magamtól is tartok, hisz semmi érzelem, mindig, csak "AZT" akarom! Mindig úgy indul, hogy ártalmatlanul megvakarom... Aztán a matatás, meg az a bonyolult dolog, talán a gerincemmel Én is elsorvadok... Ez van, ha a vagány ember magányossá válik, bélsárba süpped állig, és nem a feje lóg ki, hanem mindene nyaktól lefelé. Mit mondhatnék ezután, ez elé? Úgy hiányzik valami, immár lassan ötven éve! Ez az élet elég sssssssssz... rosszul van összetéve...
A világ legjobb verse
A világ legrosszabb verse
Arra gondoltam, ha majd megírom A világ legjobb versét, A papíron Lesz-e valami utalás arra, Hogy nem akármi bamba, mihaszna barma a világnak Körmölt csak éppen pár kósza sort, Hisz olyasmi született, mi nincs, nem lesz, s nem volt?
Égni fog-e a penna kezem között akkor, Mikor már létezik, de ez az utókor Nemhogy nem tudja, de nem is sejtheti még, Hogy egy papírlap változtatja meg majd mindenki életét?
Így álmodozom - nem minden ok nélkül, Hisz lássuk be végül, ha végre elkészül, Esélyes, jó eséllyel pont én vagyok arra, Hogy a világ legjobb versét a papírra kaparja.
Majd nyugodtan szögezze le a nyájas olvasó Eme mai művem címe, talán átverő, Nem, nem, nem ez a vers, mit elméd joggal vár, A világ legjobb verse még előttem áll.
(Ítéletem - gondolkodhatsz, hogy egy kicsit nyers-e? Ez maszkimum a világ második legjobb verse, De hogy lehet második, ha első, még nincsen? Ez az, amit sajnos nem tudsz meg most itten...)
Cseszdhajnali csillagom
cseszdhajnali csillag csillog felettem úgy mint egy billog persze feltett szándékom hogy féltett emlékeim itt-ott valósítás trá-gyá-vá-vá-váljanak s a sorsukra várjanak hogy a nagyérdemű megláthassa végre milyen nagyszerű vagyok különben ha meghalok sajnálni fognak csupán azt pedig nem szeretném annál még az is jobb talán ha irigyeim lesznek csak a koporsóm mellett mert megvalósult minden szándékom ami feltett titulust kapott akkor mikor éltem mert nem gyáva voltam mert sohasem féltem talán a fejfámra az lesz írva: Itt nyugszik egy bátor ember akkor elégedett leszek az életemmel
(bár én mindig olyan ember voltam hogy az önmetszős csavarnak is előfúrtam most mégis elbizonytalanodom erre a versre mi volt az okom)
Nem biztos, hogy csótány volt...
Nem biztos, hogy csótány volt, de arra hajazott, hátára fordulva a légbematatott. Jó, talán taposnom kellett volna, s nem bámulni rá, de időmből elrabolt egy darabot. Mert ahogy ámultam a hátán kiszolgáltatott párán, egy dézsa "Hű" érzésem támadt: Valahogy így érzem tegnapom, holnapom s a mámat... Persze, régebben nem ezt gondoltam, ha magamról elmélkedtem álmatag egy fuldokló végső karlendítésében, ahogy lassan elnyelődik a hatalmas lében, utolsó percében láttam magamat: Sorsom útját jól nemfontoltam...
De hagyjuk az "engemet", mert a bogárt kezdtem mondani nektek, csak kicsit ellengtem. Szóval a hátán feküdt s kapálódzott éppen. Én nem, mert felette álltam s így filozofáltam: Az evolúció miért nem adott ennek a bogárnak egy kapaszkodót? Így megdöglik, éhen hal vagy egy madár csőrébe vesz az élete. Persze, az mindent megtett, mert ragaszkodott kis szaros létezéshez, de én megláttam útját a végzetéhez. Hát mi végre van ez? Miért nincsen Isten, hogy e nyomorult párán egy aprót segítsen? Miért... HOPPÁ! Mi van, ha Én vagyok, kit iderendeltek, segíteni mostan ennek a bogárnak!? Hirtelen értelme lett a világnak! (majdnem magam alá mostam. M=F) Én vagyok az Úr keze, az akarata, hogy segítsek, hogy ne szenvedjen tovább! Megláttam a bogár hátára fordulásának igazi okát! Hát persze, ennek, a gyönge pöttynek én vagyok a mentsvár, vajon nekem is van egy védelmezőm, aki megvár? Nékem, a fuldoklónak is küld az Úr valakit, aki a bajból kiszakít? Meglehet, de most feladatom van: Az egész teremtés, benne volt ebben az egy pontban! Szívem meglágyult, talán könny is volt, - persze ezt tagadom: Nem igaz! Egy felhő elvonult, s kisütött a nap, s a fény glóriát font ősz hajam köré: Testem megrándult, az Úr hozzám szólt: - Tégy bármit szabadon, légy vigasz! A bogár enyém lett, én meg az övé! Segítettem rajta, nincs már szenvedés! (bakancsom talpa lágy volt s nem kemény...)
Pinalatnyi helyzetem
nem elírás a cím, hanem...
Csak sodródom az árral, olykor fennakadva a bérrel, de eltelve a mával, s nem aludva éjjel. Bár a mára tervezett terveket meg nem csinálttá tette a tettetett jókedvem, ami elhiteti véled, hogy élek. De félek, hogy a képek fakulnak, s nem széppé alakulnak, csak péppé lesznek, ha átnedvesednek a könnytől, mit ejteni kéne, ha belegondolok, mi maradt belőlem: halva több, mint élve. (pill, bontok egy sört) Na, bocs a késésért, de inni kell, meg hinni... Én hiszek egy... á, ez mahartság, nem hiszek semmiben! Itt a vers vége, maradjunk ennyiben.
Kandabula, Senkifiú meg Te meg Én
Opálzik már a görbelábú hajnal, S a Hold, e ferde négyszög megdögölt. A csend dobol fejemben, kékessárga zajjal, döntetlen lett a meccs, mi mindent eldöntött. Ennyi volt a játék, itt a vége, fuss el... (a következő sort, most jól meggondolom) csak arra kérlek téged, hogy odáig még juss el, (mindegy, mert azt hiszem, úgyis kihagyom) Jellemző - gondolod rólam, hiszen ismersz, Te tudod a titkom, hogy túl nyitott vagyok, De ferromon-bor hormont felém mégis spriccelsz, tudom, hogy belőled mindent megkapok. Ám hiányzik belőlem az a laza Énem, mit kigúnyoltak sokszor oly sokan, hát elnyomtam magamban olyannyira mélyen, mintha nem gondoltam volna komolyan. Most itt állok zavartan, életem felén túl, sok elpazarolt évre gondolok, jobb lett volna talán, ha más kapja helyettem, én meg szépen, csendben jól elolvadok. De nem így van, és holnap jön egy új nap, utána is jön egy, jól tudom, kicsi vagyok, de az álmom túl nagy, hogy Én ezt már mennyire unom...
(Mostanában egyre rosszabbak a versek, az étel íztelen, a kakaó hideg, No, de fel a fejjel, ez is elmegy egynek, azért azt belátom, hogy fura elegy...)
Tentám már csak vékonyan fog, s elég hamar kiderül, szántogatni, ha sikerül, sajnos, hamar kimerül.
De megnyálazom még a hegyét, elszántságom eltökélt, megírom a hattyúdalunk, agg férfikor szemszögét...
Beleírom régi vágyam, melyhez testem cserbenhagy: Ifjúságom, hova lettél? Erőm elhagy, s nem marad...
De romló szemem homályában látom tested, porcikád, Te csendben tűröd szenvedésem, mosoly hagyja el a szád!
Tudom, szeretsz, tudom, szeretsz, s ez a tudat élni hagy, ma nem sikerült, de majd talán sikerül még néhanap...
(Zoli bácsi verse szerint az öregedés túl kemény, de Kormos Pisti válaszában végre ott van a remény.)
A cím Zelk Zoltán kétsorosának idézete.
Fogalmam sincs ez miről szól
Nem is igaz, mert van.
Hihetetlen, mégse igaz, (kivéve, ha kinő a gaz) dag emberek empátiája, vajh` de jó lenne úgy lenni a világban, hogy nem kötnek szembe, vagy nem köpnek hátba, sertepertélt sertés népek nem húznak a sárba. Imába, hiába formázzuk kiáltva, tettetett tetteket tenni kell csinálva, azt ami a cél, az akarat ha acélos, ha szabad, a szellem, melyben, sajnos nem lesz kellem, (bocs, ne feledd szavadat) mert, egy komfortzónát sodort messze-messze, rég kiapadt, halott tengerekbe, az ár (vagy a bér?) hol hallott még a tengerész halott szirén éneket, holott az nem, is lehet. Szirénát dúdolok - hogy aludj el - Én Neked, ha hahát hallatsz rajtam derülve, belém merülve, szerteszét adom, mi jussom volt egy fikarcnyi örökség, tied, tessék ne! Szavaim! (fröcsögd szét) Tudsz-e bogozni? Képes vagy-e rá? vagy képed van-e elég hozzá? Nagy kép kell vigyázz! Hát gyere, és igázz. Le (vagy fel?) Fogadj reám, vagy fogadj ellenem hisz hogy nyerj, oly nagyon kell nekem, mert egyedül vesztes nem lehetsz. Bármily messze elmehetsz, ha már szeretsz, eldöntetett minden. Mindig kezdjük innen! Jó?
David Garrett
Egy kisember irigysége
Amikor David Garrett muzsikáját hallgatom, Elhiszem, hogy David Garrett vagyok. Elképzelem magam, ahogy hegedűt tartva A színpad felé ballagok, Közben olyan hangokat csalogatok elő Egy kis fadarabból, mely minden gond-bajt lelő, Elűzi a démonokat, elfeledteti, hogy mi, emberek Csupán egy apró sárgolyónak a kártevői vagyunk, Mert nem lehet, Hogy egy faj, kinek egyedei erre a csodára képesek, Ne legyenek csupáncsak vétkesek! Amikor elakad a szavunk, És a szívünk egyszerre dobban, Mert megmutatja valaki közülünk, hogyan lehet jobban, Szebben, tökéletesebben elmondani azt: Mi az az ember! Se szó, se írás, se semmi hozzá nem kell. Pusztán csak lehunyni a szemet, és hagyni, Hogy a képzelet Kezdjen el nekünk szavalni Vagy mesélni - mindegy. Én hiszem, sőt vallásosan vallom, Hogy amikor David Garrett muzsikáját hallom, A világ, mi ezer tőrrel fenyeget, Megmutatja, milyen az, amikor felrobbant a szeretet, A béke, a lelki nyugalom. Benne van a magány is, benne van az unalom. Mert nemcsak a jót jelenti a szép: A rossz dolgok is elmondják: mi az, hogy lét.
Emberként nem szeretném megismerni ŐT, (Sőt!) Hisz tudom, az emberek javarészt gyarlók, De amikor a színpadon hegedül... Ezer zenésszel, mégis egyedül... Kinyit számomra egy olyan ajtót, Miről azt hittem, gyerekként bezártam. David Garrett zenéjét hallgatva viszont Újra kisgyerekké váltam. Jó élni, na! Ez itt a lényeg, Csak Meg Kell Találni (...ööö... mit is?) Ja, megvan: Mindenben A Szépet!
(Jaj, most, hogy utólag Versemet olvasom, Végigfut hátamon a jeges borzalom, Mert lehet, félreérthető voltam, Nem a hegedülésre gondoltam! Nem, nem azt irigylem, Ahogy hegedül, Hanem azt, hogy tud beszélni németül, Perfektül.)
Könnyű kis versecske!
Könny, Ki vers
Könnyű kis verssel incselkedtem éppen, Csak futó kalandot reméltem én, Rám kacsingatott egy szócska a címben, Új hajnal hasadt a szívem egén.
Kicsike, kecses, kacskaringós rímek Csaltak magukkal, bár tudtam talán, Hogy át leszek ejtve, s nagyon fog fájni, Ha becsap majd engem, s bánt a magány.
De vasárnap van, amit gyűlölni szoktam! Hát minek képzeltek? Mi vagyok én? Könnyű kis verset írjak, amikor A sorsom egy nagy kést hasít belém?
Mert van időm Nékem elgondolkodni, Hogy milyen az életem, mi lettem Én: Egy rabszolga vagyok, s távol vagy tőlem, A változásra pedig nincsen remény.
Olyan jó lenne könnyűséget írni, Ha lelkem és testem is lebegne itt, De béklyóim mindig tartják a lábam, S elfojtom szívem kamasz vágyait.
Ennek a versnek az a címe, hogy:
Csak-Matt, Mondta az élet, És elkezdte vasalni Halotti leplembe az élet (Tudom, nem élet, hanem élt, ) De ezt átérezheti az, aki nem élt? Csak félt Kimenni, megmondani, szólni. Csak a saját magát Akarta megóvni. De vesztes lett, Mert vesztett. (ugye) S a játékot nem tudta megóvni, Ezért amikor a boldogság Jött: Ment. Így, mint egy (segítsetek... megvan) Jöttment idegenbe szakadt Ártatlan szellő, Csak érintette az életet, Nem akart, nem szeretett, Mert félte a végzetet. De benne volt a szikra, Mintha Száz inas goromba Viccek közepette Százkilós sziklák közé eltemette Volna, Oly mélyen gyökeredzett Az a semmi, Amire azt hitte, hogy minden. (De még a nincsem sincsen) Egykor volt, S lesz úgy, hogy már nincsen. (jó, akkor van) Mi lesz akkor? Utána mi marad? Talán jobban kellett volna kihasználni a nyarat. Fogni kellett volna a grabancot, És kidobni minden ballasztot, Mi nem engedte belemerülni az élet tengerébe, Már úgyis mindegy. Mer` vége.
Eotikus vers +18
Depis este lesz a mai, persze naivan azt remélem, hogy megélem szépségét a mának, míg hétrét görnyeszt a bánat, vadállatként tombol bennem az ösztön, fel nem köszöntöm ma az istent, mert nincsen bennem meg a vágy, csak az ágy húzza a testem, így telik az estem, de itt a jellem jellemző rám, olyan, mint a szemellenző, szellem szellő simítja az arcom, ma lehalasztom a harcom, s felakasztom sarcszedő csajkámat, bár belőle éltem eddig, de bánja a kánya, árnya se kÍsért a mindennapi be nem tevőmnek, hogy mi táplál, mi melegít, nem törődöm vele, az álláspontom eztán ez lesz: Hehe...!!! Ha belehalok is élni fogok, félni nem, félre minden depis gondolattal, mert egy fondorlattal kicselezem démonjaimat, ide nekem egy orosz lányt is, ha már lúd, legyen hizlalt, hiszem, velem poroszkált a nyári remény képzete, ma ősz van, de nem feledem, augusztus volt két hete...
nyolcvanezer-hatszáznegyven perc múlva
eljöttél hozzám, mint annyiszor régen, vártam, hogy mozdulj, hogy mondj valamit, de némán csak álltál, mint hártya a jégen, fejembe nem zsongtak a szavaid,
került az álom, mint kutya a csontot, behúzott farkából csóvát nem ad, rothadó fogát - bármit is mondok - rám vicsorítja, s szenvedni hagy,
hiányod, érzem, emészt és megöl, sóvárgássá fajult az életem, mint szajha, ha pénzt lát, a szívem bedől, hagyja, az élet kedvére tegyen,
nincs az a szó, mi kifejezhetné, nincs az a sikoly, mi eléggé mar, hogy leírjam, lelkemet mi tépi péppé, elégek, elhullok elég hamar,
csak egy hónap, aztán egy hónap megint, csak négy év, ha tartjuk az álmainkat, de közben a veszteség a karma szerint megszégyenítve a mocskomba hagy.
Isten, áldd meg a Magyart...
Isten... rúgd fenékbe a magyart, hogy rájöjjön végre, a mennyország és a pokol is ott van a szívében.
Láttasd vele, hogy az élet olyan, mivé teszi, Hogy jobb legyen, hogy rosszabb legyen, ahhoz nem kell senki!
Isten... hagyd el a magyart, hogy lábra álljon végre, hogy felnőjön, hogy boldog legyen, s azt lássa, megérte!
Akkor, ha ez eljön egyszer, gyere vissza hozzánk, s látod majd, a paradicsom lett a csodás hazánk!
Isten... ne hagyj mégse el, bocsásd meg, mit kértem! Ha szétnézek, belátom, hogy az van, mitől féltem.
Magyar magyart átkozza, ellenségeket gyárt, ha elhagynál, nem maradna egy csöpp reménysugár.
Köszönöm hát, Istenem, hogy fogod a kezünket, ha már a nagy öntudatban vesztjük el eszünket...
Szaramuci
Ejh` de jó lenne, nem gondolni rád, hisz az ágy rúgója, se nyúzza úgy a lelkem, ahogy elevenen felfalt álmaidból éledt asztrálvágyad, hiányára leltem. Bezzeg settenkedő, visszeres, lábamban sikoltoznak a kilométerek, Bizony, értelek! Te nem akarsz mást, csupán a mindent. De mindenem sajnos pont most nincsen, csupán egy fikarcnyi, apró-cseprő álmom, mit ha elveszel tőlem, sohasem találom értelmét zagyva életemnek, csak a késedelmek maradnak akkor nékem, meg az érdem, hogy végsőkig kitartok elveim mellett: Hogy kiengedem mindig, minek kijönni ki kellett... Ez van! Ez az életcélom: Megszabadulni, a nyomástól! Megfeledkezve a "pascal" okáról... Csak az okozatot tüntetem el, az ok marad. Mert az te vagy! S nélküled az élet csak hangyaálom, csupán lepkeszárny-csattogtatás, de nem igazi lepke, hanem az a játék, mit régi énem tönkretett, eltörhetett egy óvatlan mozdulatba, ráfékezett az álmom egy gyorsulatba, vagy a gyufafejem mérgét sercegve égni látó, szélkiáltó, süvölvényes angyal hadakozott bennem anno szaramuci aggyal. Tudod, mire gondolok!!! A csattogós lepkére... Mi rátelepül a bomlott elmére. Ott tologatja egy alattomos gyermek, s rám fújja akaratát, Hogy kérjem a szerelmet... Pedig az igazság az, te kis alamuszi, hogy te is meg én is ugyanarra gondolunk... Hogy mit jelent az, hogy Szaramuci???
A placebo-hatást tesztelgettem éppen, illetve ezt csak utólag tudtam, Azt hittem, egyszerű életemet élem, a hétköznapot az ágy alá dugtam.
Szép lét értelmét kértem még, de nem adtak nekem csak sárga csekkeket, amin havonta osztom el az életet. Már nem érzem ízét a tavaszi szélnek, az eső az arcomon könnyként csorog, és visszakozik bennem minden, mit érzek, túl sok okozat túl sok okot okoz...
Csapdában látom magamat fentről, egy medvecsapdába csalt kisegért látok, ki nem álmodhat soha a haláli kegyről, még tart a hitel, csak némulva tátog.
Ez lenne, mondd, csak ennyi az élet? Erről kell szólnia? Tudom, hogy nem! Nem vádolok senkit, sem a csalétket, sem az országot, mi így bánt velem.
Beletörődve sorstalanságom lelket megtörő csúf rabszolgaságába, behunyom szemem, hogy jöjjön az álom, és seggest ugrom a boldogságba.
Valyon, vagy Vajon?
Ha, feltétel nélkül, tételezzük fel, hogy bolondokházába születel, s gyermeki elméd, szívja magába az őrület szülte, világa szavára lestoppolt időt, s normatívákat, elhiszed ugye, mit ott imitálnak, az az ÉLET, így nagybetűvel. Cukorborsó, kis gyomorkeserűvel.
Hát ez van, a világ számos pontján, hol, abszolúte, de nem nagyon spontán, de megtervezetten tesznek ott tönkre életeket, gondolván fönnre, s félelmeket ültetnek a szívekbe, s áltatnak, néznek állatnak mindenkit egy isten nevében, hol a bűn az erény, nem a remény, hogy e világ talán jobb lehet. Eltaposnak minden épkézláb ötletet. A hit! A hit, a törvény, a hitből származik minden önkény, s már-már annyira biztosak magukban, hogy gondolkodsz, vajon tán igazuk van? De gyermeked szemébe nézve meglátod, milyennek képzelték el a világot azok, kik egyszer az embernek adták, Egy fejletlen elméjű gyerekre hagyták...
Fel kéne nőni már végre a földhöz, különben az élet minket kiradíroz, Ha nem vagyunk képesek látni a dolgunk, Így az emberiség csak hazardíroz. Mit számít egy pár darab por a világban? Mit számít vajon az emberi lét? Keserű könny íze sajdul a számban, hisz tudom a választ, tudom, már rég...
Add meg a vers címét
A vers alcíme
Lám, elkopott az ékszíj, de dereng még a dérben vacogó, apró cickánylányka apró figurája, és nem kell, hogy a szemét a holló vájja, pici harctérré fajulva forrong az álom, és alulra kerülve, terülve, tanulva, tantrázod a szót. Jól, s jót... Hohó, kiskomám, jó voltál-e éppen? Ajándékképpen fogadd el a fogad és a tíz körmöd, most, ha bírsz, rágd ki magad, vagy kaparj kurta, mert beléd ragad az a nulla, és nem lesz számtan, hol számítani fogsz, csak a sír, miben forogsz, mert nem hagy majd nyugodni ott sem e világ, életed, szerelmed, könnyeid s hibád, s aljas szándékkal, de teljes gőzzel lakva ismerszik meg a kukac. Tenyeredbe ég az izzó kutacs, L-árvácska fájdalma és magányossága dobott pólya nélkül erre a világra, sajnos a sorsod meg van írva: Ecce homo vagy, ecce` meg birka!
A rút kiskacsa
Nagyon tanulságos történet.
A rút kiskacsáról azt hitték, hogy fattyú, senki sem gondolta, hogy igazából - kacsa. Számára csupán az lenne az éden, ha nem terhelné ez a nyomasztó nagy folt a becsületen. Ahogy nevelkedett, sokan megalázták, a sikereket előle mindig - valaki kifogta. De ahogy nőtt, meglátszott az rajta, hogy a tehetséget nem félkézről - szerezte meg, tinédzser korában érződött egyből, hogy valami különleges teremtmény lesz őbelőle. Kecses, hosszú nyaka, délceg lépdelése örömmel jutalmazott bárkit, aki figyelt rá. Egészen addig, míg egyszer úgy nem döntött, hogy nem él tovább immár - azzal meg is halt szegény. Így lett vége tehát a rút kiskacsának, de hogy tanulságot adjon az egész földnek, elmondom: A szépség sajnos nem elég, mert nem marad semmi, ha eljön a halál. Kell, hogy nyomot hagyj tettekkel és ésszel, különben a végén minden nélkül távozol az élők sorából, sajnos. De tényleg. Én is azért írok verset ám. Nem mintha nem lennék szép. Mindegy. Nem érdekes...
I Love You
Szeretlek
Valaha, réges-rég, a távoli múltban gyökeredzik eme sztorim, oly messzire nyúltam. Ez akkor volt, mikor az ajlavjút, még szeretleknek hívták, kapualjba lánynevekkel együtt csak ezt írták. Szeretleket mondott a nő, ha búcsúzott párjától, és nagyon boldog napsugarat csókolt ki szájából. Őszi szellőt lehelt ajka reggel, ha ásított, sivatagi nyomorúság ellen szerelem fát-sított. Nem bánták az anno élők, ha hiba volt a gépben, mert megszépítette a hibát minden mindenképpen. De eljött egyszer vegyszerezve, nanotech-robottal az idő, mikor ajlavjúzni, kezdtek, egy fars okkal. Valentin déj lett a napja, hogy szerelmükre gondoltak, nem vesztették el fejüket, mindent jól megfontoltak. Szalonnázás helyett immár gardenpartit tartottak, nem kapáltak, nem ásóztak, állandóan nyafogtak. Lassan tétlenségbe vonul mindennemű nemiség, rád ismerek, te leány, fiú voltál nem is rég. Ez a világ már nem olyan, amilyen a világon, lehet, a delete gombbal magam ebből kivágom. Ürességet, ami akkor engem körbe-körbevesz. Kitöltöm a szerelmeddel, s új világom tele lesz.
Egyik reggel megláttam a kacsámat ott, azóta szeretem a vasárnapot
Gyűlölöm a vasárnapot, dolgozni szeretek, elfeledni a munka mellett a nevedet. Hiányod ott van minden csavarban, minden kis nüansznyi centiben, de vasárnap, mikor szabad az akarat, nem maradhatok ennyiben. Olyankor, mikor nem mondja senki, merre induljak, mit tegyek, hiányod nagyon uralja lelkem, percenként élem a perceket. Arra jó csupán nékem e nap, hogy múlásával mérjem az időt, hogy letelik végre a száműzetésem, láthatlak Téged, és láthatom őt. Gyermek és asszony, család, biztonság, szeretet, béke és a nyugalom, két hónyi álomban eltöltött rabság, és egy hetet élhetek végre, tudom...
A legrosszabb dolog
Nem az a legrosszabb, hogy nem látom felnőni, Nélkülem telnek el a gyermekévek, Örömök durrannak, s a bajok felhői, S a sok kis emlék, mind a sutba téved... Apró horzsolások, csak puszival gyógyult Sebhelyek mind, mind eltűnnek az éjben, S az örömkönny, mi szemembe nem tódult, Mert nem vagyok ott, mert nem vagyok képben. S nem a legrosszabb, hogy nem foghatja kezem, Mikor kis lábával óriásit lépked, S nem hozza kincseit megmutatni nekem, Olyat, mivel Dárius kincse fel sem érhet. S nem vagyok ott, amikor egy kislánynak meséli, Milyen hős lesz majdan, ha felnőtt lesz végre, S ígéri a lánynak, ne féljen, megvédi, Nem osztozhatom Én az első szerelmébe`. Tudjátok, mi a rossz így, a távollétben? Hogy megtehetném most is, hazamenni hozzá, De az ember gyáva, biztonságát féltve Változik valami idegen dologgá. Bocsásd meg, kisfiam, hogy apád ilyen gyáva, Meg kell alázkodnom a hétköznapok előtt, De tudnod kell, hogy nékem e sötét, vad világba`, Szíved tisztasága ad mindennap erőt.
CtrlC-CtrlV
nem akar kijönni már oly régóta egy nyavalyás, gethes, félnótás strófa. ez a tény, tényleg, talán a lényeg már elhasalt bennem, e keserű falatot rágom, le kell nyelnem. lehet, felnőttem, ezért nem megy már, hisz aki poétál, mind-mind nagy szamár, mert abból megélni nem lehet, csak halni, azt is csak úgy, ha merjük akarni, de tudjuk, az utókor csak Dr. Bubóról fog beszélni, s ti-(mi) gyermekded költők, nem kéne beszólni, hagyom meg magamnak a gondolataimat, de ez nem olyan nagy kár, hisz agyam néha kihagy. ezért, hát nem, illetve nehezen írom a soraim, s míg kezem vezetem, elkalandozom, sokszor már a múltba, köveket dobálok egy feneketlen kútba. ej, ha nem megy, nem megy, nem erőltetem. nehogy már egy pár vers jelentse életem...
Vagyok
Vagyok. Mert voltam, S talán leszek. Messzebb nem emlékezek. Csak előre, mindig, nem fékezek, Bízva abban, hogy megérkezek. Nem létezek, Csak vagyok. Erre a versre Elég ok. Hogy elmondjam, Éltem egy ideig, Eljutottam az ingertől Az idegig. Ott stimuláltam az agyon egyet, Hogy igyon egyet. S a mámor Ötvenegy és fél fokos, Léböjtkúrám nem okoz Hirtelen megtisztulást, Csupán egy kis egérutat Ebből a világból, Hol kijutott nekem a hibákból, De az agyam rózsaszín ködbe Burkolódzik már örökre, S a vegetálás nyálcsorgatása alatt Kaparom egy picit a frissen meszelt falat, Eszembe jut néha a néhai énem, Ez voltam, ez lettem, Ez vagyok én kérem. (Tanulság is legyen, Ha már véget ér a vers: Igyál tinó, barom lesz belőled, Míg elmúlik a perc...)
A haza neme: (l) ADÓ!
(már vagy öt órája zárt szűk ketrecbe az autó hátsó ülése, amikor egy autópálya melletti pihenő a lábnyújtás édes érzésével megálljt parancsolt nekünk. Tele hólyaggal léptünk mintegy négy hét távollét után Magyarország földjére.)
A budiban persze nem volt papír, A vízcsap csak hörgött Énnekem, Úgy álltam ott, mint egy sebzett fakír, Ki szivacsba lépve védtelen.
A honvágy már régen elillant tőlem, Ez az a haza, ami nem eladó? Ez egy szétesett, rémes, szemétdomb, kérem, Ahol már régen nem járt a Mindenható.
Segélyre váró seregélyhadak állnak Útjába a munkába sietőknek, Önhibájuktól mentesen válnak
Fiatalembernek nem való az Isten, Ahhoz kor kell, tapasztalat, Kell a munka, a verejték, A keservesen megkeresett utolsó falat. Kell a gyász, a veszteség, De kell az öröm, a születés, Kell a tavasz, Kell a tél is, Kell a szép is, Kell a szép is! Mindez kell, hogy végre megértsd, Mit akart az Isten, Mikor gyászod nagy kínjában Nincs ott, hogy segítsen. Mikor elesel utadon, S nem nyújt segédkezet, Mikor érzed nem vagy több, mint Elírt betűn az ékezet. Hogy ezt mindet fel tudd fogni, Miért van itt minden, Hogy megértsd a teremtődet, Hogy mit akar az Isten. Hát ne követeld hangos szóval, Grimasszal, vagy tettel, Ne perlekedj, ne káromold, ne kezdj ki Istennel. Várd ki időd, várd meg szépen, Eljön majd a napja, Mikor rájössz, mit is akar, Minden ember atyja. Addig ne várj őreá, ha Életedben gondok S bajok jönnek, Figyelj most rám, Nagyon bölcset mondok, (Bár nem hiszem, hogy meglep) Ne hajkurászd Istent, Hiszen ott van benned, Ott van minden percben, Minden indulatban, minden részeg szóban, Nyalka mozdulatban, Ott van a könnyekben, Ott van a hibákban, Ott van a mindenben, Ott van a hiányban, De idő kell hozzá, Élettapasztalat, Hogy elmondhassad végre: Isten! Megláttalak!
Idegen szavak értelmező szótára
Nem értem, fel nem fogom, Egyes szavak Mit jelentenek a Tudatlan alatt. Mit jelent a jólét? Ha megkapom a jó lét A munkámért cserébe, Családom, gyermekem, nőm boldog lesz végre? De mi az, hogy boldog? Nem tudom pontosan, Élni kell szeretve, okosan, Vagy elég csak megelégedni? A boldogság-bolondság titka csupán ennyi? Vagy mit jelent a biztonság? Az, hogy mikor hazamegyek Szeretet vár, meg Egy bizottság, Ami megállapítja, Hogy happy a létem, Különben végem. Vagy itt ez, hogy szerelem, Poénok tömege Jut eszembe róla, Hogy a vízcsapot szerelem, Meg ilyen hülye szóra Asszociálok, mert szociálni tudok, Ez, ami a szerelemről Most eszembe jutott, De mi a SZOCI ALIZ szocli szolcializ... mus? (hosszú szó Domber) Jön az álom bácsi Időnként agyonver, Adókkal, érvekkel, a politikával, Lyukas hálójával Alám nyúl elánnal, S vergődünk heringként A szociális hálóban, Tiltakozó hangunk Csupán elhaló van... Kár hogy ilyen buta, tudatlan korcs vagyok, Engem éget a nap, Míg másoknak ragyog. De ha egyszer végre Rászánom magamat, Előveszem majd A szótárt, melyben a szavak Valós jelentése Van megmagyarázva, Megértem a rendszert, És ...a világra.
Elég már
Tompulok, Csak tengek-lengek, Kusza szellő szórakozik vélem, Hol erre, hol arra dobál, Őrülten jó e jellegtelen kellem. Csak vanni, és nem lenni, (tubi or not tubi) Lesajnálni minden bölcsességet, Az unalmat soha meg nem unni. Begubózni, magzatpózba végre. Elfeledni, évet, érvet, szépet, Gázt adni a cammogó szekérre, S féktelenül nem nyomni a féket. Nem törődni a nemtörődömséggel, Az ujjakkal, mik énfelém mutatnak, A szájakkal, mik mondogatják nékem, Hogy mit tegyek, közben rajtam mulatnak. Fejemre húzott takaró alatt, Mikor újra gyermek lehetek, Egy fantáziaország polgáraként, Csak nevetek, nevetek, nevetek. És egészen addig nevetek, Míg eszembe jutnak olyan ötletek, Hogy nem kéne írni más verseket, Csak hol úgy alkotjuk ki a sorvégeket, Megkeressük az olyan rímeket, Amelyek csak arra csengenek, Amit én éppen most mívelek, Tudjátok: Nevetek, nevetek... (Ha figyeltek, majd észreveszitek, Kihagytam a legkönnyűbbiket, Tudod, vagy mondjam el, mi lehet? Egyszerre, mindenki: SZERETET) Á, hagyjuk ezt a marhaságot, Ez nem olyan, hogy bárki megértené, Vonuljunk vissza álomországomba, Mielőtt a való felsértené. Rappeljünk el egy pegazus számán (repüljünk el egy pegazus szárnyán) Tétova tova távolba el, Vagy harsogjunk örömhíreket nagy hanggal S a mute gombbal se nyomjuk ezt el. Varázsszemüveg, az nem kell, S tudatmódosított alapon, Még az álom édes-dédes karján, Rabigába megyek szabadon. De aztán eljő a reggel, S tudom, megint küzdenem kell...
Fogja, Só, Nyersnek, Kiátkoz, Meg a hehehe
Első szabály: Ne panaszkodj! Az élet tisztaságába kapaszkodj! Ne legyél áldozat, Saját magad fogja! Nézd a kezedet, Ahogy Isten lábát.
Második szabály: Találj örömöt! Minden pillanatban Ott egy "köszönök", Hisz az élet olyan, Hogy benne van a jó, Ahogy a tejberizsbe is Kell egy csipet.
Harmadik szabály: (Erre nem emlékszem. Ciki, hogy verset írok, Közben tesznyeségem Feledteti vélem témáját a versnek, Érettnek gondolom, Ti meg, talán.)
Negyedik szabály: Lelj kapaszkodót! Ne akard lehúzni túl korán a rolót. Ha úgy érzed, életed Elértéktelenedik, Hát hirdess rá akciót, A népek csak azt lesik, Hol lehet olcsóbban jutni pár álomhoz, Te Istenhez szaladsz, Én meg a páromhoz, Van, aki a droghoz, Van, ki a piához, Van, ki égig emel, De van, aki.
És ha úgy gondolod, Hiányos a versem, Azt ajánlom néked: Csókold.
Hedonista robot
S mondottam, ember, dolgozz! Hát lőn nagy dolgozás! Mert az életért fizetni kell, Ez, sajna, nem vitás. Így lett az ember az egyetlen állat, Kinek a vállára millió súly támad, Ki fizet azért, hogy a földön éljen, Nappal megszakad az ina, Kómásan szunnyad, minden éjen. Csak nagy néha hangzik fel az ima.
Nem gond! No para! Ez van, ilyen az élet: Megszületsz, tanulsz, dolgozol, majd véged. De homokszem került a fogaskerékbe, Mi ezt a rendszert majdnem törte derékbe, (ba) Mert igény támadt a szórakozásra, A "jómunkás" ember ezt hogy bízhatná másra? Agyaltak rajta, szálltak az ötletek, Terveztek-szerveztek, majd szereltek öt hetet, És elkészült a mű, az alkotó nem pihen, Egy robotot csináltak! Nagyszerű! Ez igen! Bamm! Döngött a gépszív, s pumpálta a vérét, S elvette a világ kegyetlen, vad élét. Játszani kezdett, szórakozni, A robot - na, az tudta, hogyan is kell élni. Végre az emberek megnyugodhattak, Mert felváltotta őket a gép, Bátran dolgozhattak. Elterjedt a világon, igen kapós cikk lett A hedonista robot - vett mindenki egyet. Disco-ban, a bálban, Színházban, Operában, Strandon, játszótéren, Este a kocsmában Csak robotok voltak, kik gazdájuk helyett Betöltötték "élettel" e sok szórakozóhelyet. És az ember mikor munkában megfáradt, Gondolt robotjára, s jókedve feltámadt, Mert tudta, hogy az áldozat, mit ő nap mint nap hoz, Nem hiábavaló - s a munkatempón fokoz. De mikor az arcán verejtékét törli, Arra gondol: - Azé` jó lett volna robotnak születni...
Elyüh ika assavlole!!
Az ég szerelme Ez az ékszer elme, Hol az IQ Nem lapos, Csak az állam (Mi nem én vagyok) Kényszeresen alapos. Úgy jár-kel, mint Kalauz A` la, fapados Járaton, Min száguld lelkem, S bánhatom, Hogy e vonaton Nincs jegyem, sem bérletem, Csak egy szürke képem, Egész alakos. Tán nem vagyok érthető, Alul értékelhető? Felül elbírálható, Oldalról felfogható! Hegynek felgörgethető, No, persze hogy tipikus, Lendületet ki más adna Ennek, minthogy Sziszifusz... Arcomon, ha könny, Vagy olykor Verejtékem gördüle, Ráncom sáncán átrobbanván A Jóisten felhördüle...
Tágít pupillát, visszeret, És ha olykor van, ki szeret, Adok neki szabadkezet, Hagy kapjon a vágyunk teret. Ha szeretnétek, Azt sem bánom, Gyertek akkor, Én majd állom. Beteljesül Minden álom, Csak akarni kell Mindenáron. Hajtani kell, hallalihó! Üvöltöm a nevedet. Szeressél már! De elnémulok, Ennyi volt a szeretet. A tanulság legyen annyi: Amíg a világ világ, Addig ág a vil az ágban. S villban áll az ad igád! Szívemből kívánom!
Nemfák szigetén
Egyedül maradtam kis szigetemen, Hol nemhogy nimfa, de fa sincs, Cefetül haladtam, cél hogy elhihetem, Lelkemben ásva van a kincs. Megkerestem, de inkább megkeseredtem, Szerettem, de inkább kiszenvedtem ÉN, Elferdült az utam, bár helyretereltem, Kemény tehén lepény helyén, nem nő a remény. Kósza kószálásom kőszáli sas módra, Esetlenül csetlettem, mint megsebzett madár, Habár bátorságnak nem voltam épp híján, Szívem pusztán pusztaság, hol bordám a határ.
Hiteltelen hazug hímek, hízelegnek hevesen, Nyivákoló, nyalka nőstényt, nyaggatnak csak ügyesen. Előttem van pusztasága lelkem kicsiny szigetének, Le nem járó rablánc-iga ad az élet hitelének.
De hirtelen témát váltok! Mennyi most a váltószám? Mennyit ér e depis téma, feketén, most kiskomám? Milliónyi nyűgös álmom, beváltanám egy jobbra, Ne légy nagyon mohó, legyél tekintettel koromra! Adj egy apró-cseprő-csupró álmocskát, mi felderít, Vagy egy sellőt, tündért, pónit, igen, ami felnyerít (bocs, felderít)
Ez történik a lelkemben, mikor magányosan várok, Egy szóra, Mivel jóra- való Csaló- dásokat kiálltok. Az élet szép! E kép e képen képeződött le bennem, Veled lettem rettenetes, nélküled rettenthetetlen. A nyugalom, mi körbe-körbe Körbe-körbe-körbe vesz, Apám, aki rendre tanít, S anyám, aki ölbe vesz, Asszony, aki szeretni tud, Akkor is, ha nyűg vagyok, Gyerek, kinek érkeztétől Újra jókedvet kapok. S a rügyek kihajtanak, Ha tetszik, ha nem, Elmúlik minden e földön, De megmarad a végtelen...
Nem megy!
Nem megyen már nékem semmiféleképpen, sem elölről, sem oldalt, hogy írjak egy versoldalt, mert azt az eszmét vallom, hogy ne írjon verset, akiben a bánat tett irdatlan terhet, ne írjon, ki könnyet s szomorút vallana, mert fenn áll a veszély, hogy valaki hallana, és elfogadná sorsnak sanyarú sorsomat, azt venném csak észre, hogy gondoktól fosztogat az olvasóm, csak egyre, de elkeseredne, én meg csak virulnék, jól kikerekedve. Ezért eztán verset olyat fogok írni, hogy jókedvtől csöpögjön, nyerítsen, röfögjön, nem bánom, hát legyen, ilyen ez az élet. Eddigi stílusom, agyő...! (na, vajon milyen elcsépelt közhely passzol a végére?)
Kirántotthús ország
Bár jobban élnék, mint száz éve, és a munkámért, ha lenne, annyi-annyi pénzt kapnék, hogy ne legyek elveszve.
Egy nagy szelet kirántott hús, ezt jelented, hazám, hogy megkapjam, (hogy megkapjalak) el kell mennem, az ám!
Mert nem elég, elégedetten élvezni e földi mennyet, amíg mannát nem teremsz meg, addig sajna, el kell menjek!
El, egy másik, rossz országba, ami milyen? Nem ilyen! Ott a népek nem is sejtik, a Paradicsom vajh` milyen!
Nem tudják, mert vezetőik nem atyáik; szolgáik, s nem sejtik, hogy mi a mámor, mert nem mennek el odáig!
A nagy sztrádán, Európán, velünk mind-mind szembejön, s nem tisztelik okosságunk, egy sem int, egy sem köszön!
Ha adnának pénzt kölcsön gyanánt, Hű, de olyat tehetnénk! Csinálnánk nagy hadsereget, akkor nekik mehetnénk!
Lenne sírás-rívás, ugye? Ugatnának Istennek, hogy a Magyarok haragjától Édes Uram, mentsél meg!
Persze addig magunk módján építjük fel a jövőt, mert jövő lesz itt, ha meghalunk is, a jövő Itt lesz mielőbb.
Hej, csak az a kirántott hús! Csak a hiánya ne fájna, de áldozatot kellett hoznunk, s Én az vagyok, hiába...
Pedig, ha belegondolok, gyerekként miket ettem? Anyám otthon maradt velünk, így nem magamat neveltem.
Apám igen nagy ember volt, persze, csak a szememben, mikor munkából hazatért, megöleltem, szerettem.
Ha fáradtan asztalhoz ült, nem szorította bánat, mert dolgozott, így biztos jövőt biztosított fiának.
S ettük a kirántott húst, hozzá rizst vagy burgonyát, s beterveztünk, csak úgy spontán, egy délutáni strandolást.
Megtehettük, mert apánknak elég volt egy fizetés, Nem volt villánk vagy nyaralónk, de volt jókedvünk s nevetés.
Édesanyám nem dolgozott, ah`, de mit is beszélek? Az ő nagy munkája nélkül nem lett volna jó élet!
Ha iskolából hazamentem, étel, ital s a szíve várt, mindegyik nap minden percén, karja biztonságba zárt!
Ha találkoztam oly dologgal, mit buta agyam nem értett, Ő elmondta, hogy mi miért van, a lelkével így védett,
Nem kerestem drogot, sziput, mert elkábított életem, gyermek voltam, boldog voltam, elég volt ez Énnekem.
S tudtam, Én is ilyen leszek, családom lesz, gyermekem, s tudtam azt is, nekem lesz a legcsodásabb életem.
Most szégyenkezem, igen nagyon, ez apró siheder előtt, mert tudom, sírva fakadna, ha látná az eltelt időt!
Van gyermekem, de alig látom, mert munkából munkába megyek, s lelkem sötét-mély bugyrában őrzöm a szeretetet!
Feleségem is dolgozik, (de szerencsés házaspár) ám kislányom a tévé előtt tudja meg, mi a világ.
S rántott hús is akkor vár, ha a sorban odakerülök, előbb a bank, villany s számla, amíg el nem terülök.
Hát, kis országom, gratulálok, fejlődtél egy jó nagyot! Ki nem boldogul, elmehet! Elmehet, Oszt jónapot!
Egy Amatőr valaki írása a Kritikusoknak
Ha olvastok, olvassatok! Élvezzétek versemet, Vagy gyűlöljétek, balgaságát, Hibáit, esendőségét, De fogadjátok el, Hogy bármilyen balga, Bármilyen esendő, Bármilyen idegen, Ez az a vers, amit írtam! Ilyen, s ilyen marad. S ez már sajnos, tény. Ez vagyok Én! Ám, legyen: Ezennel áldásom adom rá, Hogy ne bosszankodjatok, Az írásaimon bátran Változtassatok. Húzzátok ki a helyesírási hibákat, S osztályozzatok le! Az idegenszerű szavakat Végképp töröljétek ki belőle, S helyettesítsétek be a Saját szótáratokban Barátként zajongó gondolatokkal. Csavarjátok meg ott, ahol lapos, Vagy simítsátok el, ahol érdes, Ha számotokra ez édes, De ne gondoljátok, hogy jobb lesz tőle a versem! Úgy jó az, ahogy megmutattam nektek: Nyersen! Ez sajnos tény: Ez vagyok Én! Ha nem kellek, dobjatok szemétbe, Sajnálom a rám szánt időt, De ne feledjétek, nem bosszantás a célom, Csupán az exibicionizmus, S most attól lennék boldog, ha ezt a bonyolult szót - csak a ti kedvetekért - Helyesen írtam volna le! Komolyan!
Már nincs oly nagy igényem...
Alábbhagyom! Ha láthatom, már elég! Nemrég még vég Nélkül ölelni akartam, Hiánya viszketett, hiába vakartam, Ha jött, Ha nem, Én men- Én - tem. Én odarohantam szerelmem kupacához, Mi összegömbölyödve csócsált egy kiflicsücsköt, Belemélyesztettem karmaimat, Képeztem simaságán rücsköt, Hogy emlékezzen rám Mikor magányos órán Gömbölyödne újra De már nem leszek, Mert nem szeret, Csak akar, De az nem elég! Hiába ejthetném testednek szerét, Ha nem vagy itt egészen, Kimondom merészen: - Menj! S menjen veled a menny, Távozzon a kékség, Életemből a szépség, De a boldogságot félretenném Későbbi időkre, Ha kell, majd akkor elővenném, Jó lesz majd jövőre, S bár mint egy szálka, Mi a köröm alatt vájva, Olykor, ha rosszul mozdulok, még fáj, De lepereg rólam, mint a sár! Elfelejtelek! Nem vagy már, csak emlék! (csak ne lennének az esték)
Macskák őszintesége
Mikor a macskák az ölembe ülnek, És alusszák buta-mély álmukat, Nem kényszeríti őket aljas szándék, Vagy valami rossz, hátsó gondolat.
Ilyenkor egy picit jól érzem magam, Hisz tudom, e mozdulat elvárástól mentes, Nem a megfelelni akarás hajtja őket, Az ölembe feküdni nékik nem terhes.
Egy őszinte pillanat e hazug világban, Hol kényszerből mosolygunk, szeretkezünk, Hol pénzt várunk, miután odanyújtottuk Valakinek a segéd-kezünk!
Mosolygunk, mikor a főnökünk viccel, Vagy ha egy "nagy ember" szintünkre tér, Bólogatunk, mikor a bankár kirabol, S odakacsintunk egy kis haszonért.
De elmúlik ez is, mert zsibbadni kezdtem, S mozdulatom sajnos álmot kergetett, S átsuhant agyamon, hogy nem ENGEM kerestek, Csak alváshoz egy kis test-meleget...
Csőkihordók dala
Szemembe húzom a kapucnit, Támad a szél, csíp a homok. Hiába van késő este már, Feketén sötétlik a látóhatár, Nem sejlenek fel az emberi nyomok - A higany meg nem áll negyvenöt fokig.
Fekszünk egymás mellett. Csak a sivatag alattunk az ágy. Kihasználva lopott perceink A földön fekszünk, mint az őseink, Röpke álomba húz a vágy A kígyózó csővezeték mellett.
Óh, milyen lassan peregnek a percek! Óh, milyen lassan múlik el a most! Milyen soká` lesz, mikor elmehetek, Minden borús percet eltemethetek, S számomra az élet új lapokat oszt, De távolban a gép felveri a csendet!
Időgéptelenség
Valamikori magamnak írtam ezt a verset, Aki anno még oly nagy hitben élt, Földi mannát magának bármikor rittyentett, Mert szeretett, bízott, várt, és remélt.
Egy nagy büdös pofont adatnék magamnak, A mostaninak, az akkoritól, Mert látom, hogy miből lettem Én ilyen, Összetört szívű, megalkuvó!
Az időgép eszméje hál` Isten fantazma! Bölcs volt a teremtő, hogy korlátot emelt, Itt nincs demokrácia, nem lesz megszavazva, A kényszerpályán mozgó utunkra terelt... ...csattogó masina életünk, s terhe Nem könnyíthető, csak szaporítható, Bár a hajtóanyag az idővel változik, De vigyázz! Nyitva maradt még egy sorompó!
És elméleti síkon, pusztán gondolatban, Látogassuk meg azt a fiatal fiút, (picit irigykedjünk zsenge lelkületén, ki előtt még nyílik számtalan kiút)
Nézd, ott van a lány! Na erre emlékszem, Igen tavasz van... mindjárt esik... Most indul el ajkam, félszegen, remegve, ...és... most áll meg a föld egy picikét nekik...
Könny! Te, szégyen nékem! Mit keresel nálam? Ne legyek már ilyen érzelmes barom... Az, hogy az enyém volt az, amit itt látok? Már túl vagyok rajta... (ezt gondolom)
Neee! Elég, ne tovább, álljon meg a mozi, Mit elém vetít itt a képzeletem! Nem akarom látni újra baklövésem, Ne rontsam el újra az életem!
Ujjaim rácsán át kipillantok mégis, Hátha a sors most kegyes velem... S meginti azt a valakit ottan, S övé lesz végleg a szerelem.
Nem, nincs feloldozás, csupán a mesékben, Happy end? - ugyan már, ne szórakozz! Minek kell nékem a múlton álmodozni, Mikor az csupán csak görcsöt okoz...?
Hát visszatértem ide, ebbe a testbe, Mi börtönként őrzi a vad szívemet... S tesznyeség tőlem, de azt hiszem, este Törölni fogom a könnyeimet...
Öngyászom
Jaj, Isten, miért kellett Elmennem e földről? Hisz oly fiatal voltam én... Előttem állt annyi, Annyi-annyi minden, Mögöttem csupán, Az éltető remény.
De most, hogy kiterítve Fekszik itt a testem, Annyira satnya, szánalmas e kép, Ridegen didergek, Bár lehet, ez csak képzet, Hisz nem éreztem ilyet, Nagyon-nagyon rég.
Bár többen sírnának! Ciki ez a tömeg, Kik köröttem állnak, Kötelességtudók. Azért Te itt vagy! Már nem hullajtod könnyed, Véges a könnyzacskó, Kifogy előbb-utóbb.
Hát emlékezz rám olykor, Ha hajnalban a tévé Unalmas adással Uralja a szobád. Idézd fel szerelmem, Emlékezz, hogy mitől Volt számunkra csodás E szakadt világ.
Majd menj, rohanj el innen, Keress hát valakit, Ki éjjel, a vágyban, a Helyemre lép... Legyen új reményed, Életed, szerelmed, S hagyd, hogy az emlékem Itt folyjék szét.
Én majd itt a sírban Összehúzom magam, Kívánom azt, hogy ez Sose legyen! Nem életet kérek, Nem feltámadást, Csak annyit, hogy Radírozzák ki Az életem.
És ha megszűnök, Végleg kitörlődök, Nem lesz életem, Nem lesz halálom, Itt a sírgödörben Testem sejtjeivel A fákat táplálom, Meg ezt így hálálom...
Kapormártással locsolt, töltött karalábé bulgurral
Hozzávalók:
Negyven deka darált hús, meg Négy zsenge karalábé, Vöröshagyma, egy kis fejű Fokhagyma két gerezd és...
Egy csomag friss petrezselyem, Kaporból egy csokorral, Bulgurból meg nyolc dekagramm, Együtt, egy szép tojással.
Tejszínből meg három decit (szigorú tíz százalék) Ételízesítőként bele A bors, meg a só pont elég.
Alapléhez:
Tegyünk ételízesítőt Csöpp szerecsendióhoz, Só kell ide, bors kell bele, Mit egy liter víz felold!
Elkészítés:
A bulgurunk rotyogjon vagy Tíz percig a fazékban, Aztán elzárt gázon hagyjuk, Puhuljon ott magában...
Darált húshoz hozzáadjuk, A tojást, a vöröshagymát, A petrezselymünknek felét, No, meg a két fokhagymát.
Belekeverjük a bulgurt, Borsunk, sónk is belemegy, Alaposan masszírozva Kapunk kafa elegyet.
Meghámozott karalábénk Alját szeld egyenesre! Tetejét is hasonlóan, S a belét mindet szedd ki Te!
Megtöltjük a karalábét Az előbb kapott masszával, S mit kikapartunk Mi az előbb, Megy egy lábos aljára.
Arra megy a karalábé, S ha túl sok massza lett, A maradékból gombócokként Tegyünk mellé egy keveset.
Az alapléhez felforraljuk Minden hozzávaló részt. S ellepetjük vele Mi a Lábosba tett eredményt!
Fedő alatt gőzöltetjük, Míg a zöldség megpuhul, Aztán minden töltött dolgot Szedjünk ki a lábasbul.
A maradékot dzsamiszkoljuk Turmixgépünkkel össze, Aztán hozzáöntsük gyorsan A félretett tejszínt, YE!
A maradék petrezselymet És a kaprot is bele, Kapros szósszal tálalhatjuk, (a nyálam most gyűlt össze)
Jó étvágyat! (bár azt azért Itten meg kell jegyeznem, Nem öncélú volt, hogy készült, E versszerű receptem.
Olvastam, hogy kis hazánkban, Éheznek a gyerekek! Itt van hát a megoldás, hogy: Ki megsüti, egye meg!
Ne rontsák a statisztikát, Szégyent hozva mireánk, No problem! Ha spanyol volnék, Azt hiszem, ezt mondanám.
Megoldottam hát e gondot Véglegesen, azt hiszem, Sok éhező gyerek eztán Hálás lehet majd nekem.
Jövő héten ajánlok majd Egy egzotikus nyaralást, Mert úgy hallottam, magyar honban Nem nyaral sok polgártárs!
Biztos ennek az az oka, Hogy nem sejtik, hova menjenek! Hát megmondom én, csak olvassák El majd az én versemet!)
Ez a vers nem szól semmiről. Nincsenek benne álmaim, Amik, hogy valósággá váltak, Szétszaggatták viasz-szárnyaim. Nem írok bele szerelmet sem, Mert csalódás lenne csak a vége, Csalódás, de be kell, hogy valljam, Érdemes lett volna halni érte. Nem írok a hazáról, a szeretetéről, Mert nem kaptam hozzá nevelést. Elcsesztem életem, mert a karriertelenség Manifesztál hideg zuhany-ébresztést. "Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom..." Sajnos ezt dúdolom, Mindenem feladom! Hát kikészülök, mert ki készülök... Aprónak egy nagyvilágba. Hogy ne kelljen rettegni a hó végétől, Nem akarok menni! A lelkem Isten látja... Értem én, hogy miért kell a megszorítás... Hogy ez a kiút, ami kivezet, Csak elfelejtjük, hogy az élet véges. Engemet is meg kell értsetek! Most kell gyermeket nevelni, S gyógyszer is most kell, ha beteg, A gázosnak is hiába regélem, "várj, amíg az ország megremeg". Most kell fizetnem, szeretnem és ennem! S azt a pár javat, mit megszereztem én, Most veszik el, hogyha mulya vagyok, E világból kihalt a remény! Elmegyek innét, feláldozom A húsz évet, s mit elértem ez alatt, Senki leszek majd a rengetegben! Úgy félek, hogy a szívem megszakad! Emberként küzdök és bízva bízok! Megteszem, mert talán így van jól! S kedveseim, ne feledjétek: Ez a vers semmiről sem szól!
Ánem!
Az agyam széttesznyélkedtem, Mert Mozogni végleg megszűnt léteznem, Még Lélegzek olykor, ha fullaszt a magány, Szép Pozdorja, belsőből, serceg egy vagány, Nyű Akarva, akaratlan, vakaródzni kezdtem, Hát, Megnyújtom karomat, mert elérhetetlen A hát, Minek közepe kezdte kikezdeni idegem, Please Ne hagyd, hogy a tested ma hagyjon hidegen! És Zökkents ki egy kicsit az apátiából Oszt Csináljunk embert az apám fiából, Hogy Megmozduljak, s vélem mozduljon valami, Ha Már az Up-date érzést csak távolról hallani, De Ne feledjük el az élet értelmét Éva Anyánk egy almából megnyitott éttermét Mi Kirekesztett minket az örökkön jóból Gáz De emiatt értünk mi mindent félszóból Hát Gondoltátok volna embertelen társaim, Azt Hogy olvasni tudtok engem, s értitek vágyaim Ősi Bűnben fogant tudásszomjunk tette Ádám A bárgyú, hogy az almát megette! Ne Feledd, ha Istent dicséred a szóval Bűnt Követsz el, Homo, nem kecsegtetlek jóval... Hű Hova vezetett, hogy tesznyélkedni vágytam! (kár, hogy a harmadik szónál meg nem álltam, és be kell, hogy valljam, még viszket a hátam)
Az alapvetően Jó Ember tragédiája
Alapvetően jó embernek tartom Magam, bár ha szétterül az alkony Fejem búbját paplanom alatt Tartom, mert a szívem, félek, megszakad. Stressz meg a gondok, mik ilyenkor Előbújnak a sötét sarokból, Bántanak, kínoznak, nem hagynak Engem, átadom magam reggel a haragnak. Ilyenkor azt látja mind, aki Rám néz, hogy nem stimmel velem valami Könnyeim nem látják, mert azt Titkolom előlük, s ezt-azt Csinálok pótként helyette Az egész életemet a fene megette! S jönnek az okosak, kik nékem Mondanak okosságokat, hiába nem kérem! De tudják azt, hogy mikor és hol Rontottam el. Mondom: "Ácsi! LOL" De tudom, hogy mit tettem Rosszul, (erre születtem) Ha tanácsot akartok adni, Nem fogom meghallgatni, Hisz pontosan tudom az okát Annak, mi csinált belőlem mostohát. A megoldás az, amire vágyok! Hogy magam jöjjek rá, ne akarjátok...
Hős
A Pókember megmentette a világot! És Luke Skywalker apjában is ott van még a jó. Nem baj, hogy láttad, mikor odapisáltam, Mert hideg lesz az este, talán belepi a hó!
Fedjük el hát végleg, nyomjuk el örökre Hibáimat, és vétkeim sorát, Így meg nem történté tesszük, hallalihó, Bűnbeesésem igazi okát!
Átjutok a tű fokán, hihihi-hehehe, Az Isten előtt állok, mint a cövek, Lefizetem Szent Pétert, talán majd Félre néz egy kicsit az öreg.
Happy End lesz talán a Weekenden! Vasárnapra kiderül az ég. Csak bűneimet takarja félhomály, Mert sikerrel nyomtam el mindet rég.
De van még egy feladatom Nékem! Bármily fura megteszem még azt, hogy Megtagadom, és nem hajtom végre én A hatvanhatos végzetes parancsot.
Ne olvasd el, mert nem ezt akartam írni!
Nem ezt a verset akartam leírni, Hanem a következőt! Az lesz az igazi, érzem! Benne hinni Számomra már-már kötelező!
Ez csak olyan satnya dobbantás csupán, Az attrakció a nagy ugrás előtt! Csak egy hármas, vagy négyes talán, Egy olyan poén, mit a publikum lelőtt.
Nem mondom, kell ez is, kell az átlagos, Hogy legyen, miből kitűnjön a fény! Agyam olykor szárnyal, olykor zárlatos, Bipoláris ember vagyok Én!
Ezt a verset az enyészetnek adom! Olvadjon bele az ősi zajba, Ami akkor indult el bizony, Mikor a teremtő a lendületet adta!
Nem lesz benne poén, ne várd hát a végét, Ha csak úgy nem, hogy: "mikor lesz már vége?!" Még csiszolom, hogy elvegyem az élét! A közepét kitörlöm, nem lesz, csak két széle.
Hát ne kezdj bele olvasásába! Ha meg késő, azonnal hagyd abba! Mert belemész, mint bogár a kásába, Nem szabadulhatsz, leszel a rabja.
Csak a zsenik képesek A-ból C-be B nélkül eljutni! No, de azok talán mégsem vétkesek, Kiknek kell az út, mi
Járva vagyon, mit elődök tapostak. Nem újítok, maradok maradi. Csinálom versemet egyszerű laposnak, És még csak nem is kell oly nagyon akarni.
Hát hagyd ki ezt a verset nyugodtan, Barátom, Mert a következő lesz az érdekes! Az lesz majd az igazi, belátom, Ez csak egy hiba, még ha nem is végzetes.
Miért osztom meg mégis veletek, kérditek? Elárulom ezt az apró titkot! De tyúknyelven, hogy csak ti érthessétek: Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-kit-kot!
Egy komment után szabadon...
Egy pohár bortól az ember költő lesz. Két pohár bortól népdalénekes! Három pohár bortól perverz nőgyógyász! Négy pohár bortól, a legnagyobb Ász. De az ötödik után, már jó volna a kuss, mert onnan fejlődik ki a politikus!
Hát álljunk, meg barátaim, álljunk, meg ha kell! Hiszen menni könnyű, de azt tudni kell, Meddig mehetünk, míg olyat nem teszünk, Hogy útitársként végül az Ördög lesz velünk!
Hát önkontroll, önkontroll, mondom: önkontroll! Hogy a jóemberből ne fejlődjön Troll! Tanuljuk meg végre, mi a helyes út, Hiszen minden szavunk talán egyszer célba jut!
Gyógyíthat akár, de el is pusztíthat, És, ha ki sem mondjuk, talán úgy is hat! Vagy, ha odavetjük fél fogról, sután, Az is manifesztál, és ami után Állsz, és nem is érted, mit rontottál el, Fejed vered falba, senki nem felel.
Másnaposan ébredsz, nem tudod, mi fáj, Hat pohár bort ittál, Te vagy a király...?
Bukta
Halasztgatott dolgaim fölém, tornyosulnak, S én eltűnök, a hibáim alatt, Tárt kapukat építettem mindig, De rájöttem, hogy azok is falak!
Nyitott ajtókkal zártam magam körbe. Gyertek, gyertek, támadjatok engem! Szaggassátok, s hordjátok szét álmom, Addig, míg egy csöpp jó is van bennem!
Vigyétek el naivságomat, hát! Hiszékenységem is a tietek! Toleranciám, s a boldogságom, Agyő nektek! Isten veletek!
Vigyétek el végleg a szerelmet! Higgyétek el hálás, leszek érte, Amíg azt is fel nem markoljátok, A hálámnak, csak akkor lesz vége!
S ha mindent elraboltok tőlem, Vajon akkor nékem mi marad? Nyitott ajtók melyeket öveznek, A kapzsiságból kirakott falak!
Hideg, nyirkos, rémisztő kövekkel, Kizárom magam a világból, S felépítem új életemet, Bűneimből, és összes hibámból!
S ha egyszer visszatalálsz hozzám, S nem futsz el a nagy falak elől, Tudnod kell, hogy egyedül te vagy az, Ki miatt, majd e monstrum összedől!
S romjaiból épülhet egy újabb, Egy tisztább, szebb, és őszintébb élet! De addig sötét börtönömbe zárva, Minden percben meghalok Teérted!
Nem(!) Mea Culpa
Az Én Bűnöm! Mondom, bár E vers nem erről szólna, Hisz ártatlan vagyok, vagy legalábbis Hajlamos a jóra, De nem tudtam címet Mást adni e versnek, Mivel a latinom, Bárhogyan akarom, Kívánni valót hagyott maga után. Csak süket szíveknek haknizom. Persze, hogy ne legyen tanulság Nélküli ez a szösszenet, Összefoglalom problematikáját Annak, mi megrontja az életet. Mea Culpa! Ezt írom, pedig A bűnösök "Tik vattok!" Ám, mivel tanulatlan, Illetve hiányos tudású Valék Én, Lelkiismeretet irányíthattok! Kihasználva lustaságomat, Ami talán inkább mulyaság. Kihasználva önuralmamat, Mit meggyengít a bujaság, És elhitetitek vélem (vagy inkább magammal) Hogy az igazi hibás Én vagyok. Sohasem lesznek mellemen Vastag pénzhátterű csillagok, Pedig csak a latinkönyvet Kellene felütni, (ne szószerit értsd, csak metafora) Hogy ennek a versnek cím, és tartalom gyanánt Mást adhatnék, Hogy egészen másról szólna, De itt van a kutya elásva Kissé tunya vagyok Ahhoz, hogy ezt a kis lépést megtegyem. Ezért tényleg hibás vagyok, De az igazi bűnös az, Kinek megvan az esze, Helyzete, képessége, élete, végzete, Hogy lássa milyen pancser, Ki elhiszi végzetét És nem szól "állj, már le ember, vagy állj ki Önmagadért". Inkább megnyugszik, s nyugodtan alszik, Hisz nincs szükség Jézusra! Mert ott van a sok birka, Ki Önmagát mardossa, Kire ráteheti terhét Az a tíz százalék, Kinek könnyebb csendben maradni, Hogy az emberiség Ne tudjon egy, tapodtat sem előre lépni. Hiszen azt csak úgy lehet, Ha az evolúción előbbre lépnénk És nyújtanánk segítő kezet Egy jobb világért, ahol Nincsen tíz százalék, Mert együtt van a földön minden ember, Mert nagy a húsosfazék, Mert felemelnénk egymást Kihasználás helyett És nem lenne kiváltság Jobb életet élni, Mert jobb lenne a világ. Csak annyi kellene, Hogy valaki azt mondja: "nem te vagy a bűnös". (persze latinul) Erre egy öngerjesztő folyamat Hirtelen beindul, Kezet fog a szegény, Gazdag, öreg, beteg, Barna, fekete, sárga, Végtelen szeretet...
(ej, de mit akarok Én itt A számítógép előtt Világot váltani? Honnan vegyek erőt? Meghalhatnék érte De volna-e értelme? Vagy Volt-e értelme Kétezer éve?
Ritkán írok verset!
Ritkán írok verset, Négy-öt szó per sor. Nem érlelek nyerset, A babér nem hajszol.
Nem idéznek engem, Példa sem vagyok. Leelőznek menten, S mennek a nagyok.
Rímrovási inger! Írni még sincs kedvem. Tudja, aki ismer, Magamnak se tetszem.
És hogy a világra, Ne hozzak én vesztet, Maradok gubómba, S ritkán írok verset.
Nem szabad, hogy mindig a TOPon Létezzek, mert maradok hoppon! Kell, hogy fékezzek, Nyugalomra vágyom! Régi sebek lobognak Bennem, ezért van, hogy boldognak Rég láttál engem. Kapum bezárom! Nyisd ki a szívem, segíts! Ha kell szerszám, ne hívj Szakembert, barkácsolj Magad. Az évek alatt Ameddig (F) éltél, Hidd el, rád ragadt Némi szaktudás, Légy nagydumás, Hitesd el vélem a hited, Hogy szívszerelésben Te vagy az, igen, Ki profi e szakra, Ne vetemedj erőszakra, Nyúlj hozzám bátran, Már rég arra vártam, Hogy megölelj ésszel, És tégy magadévá a késsel!
Vagy kövesd el a bűnt, Mit megtilt minden törvény! Szakadjon nyakunkba Az életörvény, És tedd meg, ne tétovázz, Vétkezz, vétkezz, vétkezz! Hagyj életben engem! És többé ne létezz!!!
Nincs több választás, Az alternatíva Véges száma, Más módra nincs alakítva, Csak EZT teheted, vagy AZT, Választanod kell, Vagy maradj, és ölj meg, Vagy éljek, De akkor hagyj el!
Jó volna egy gépbe bezárni a lelkem, Hol nullák meg egyesek Mondják, mi a kellem, Mi a dolgom, a végzetem. Élet volna ez a négyzeten. S megkérhetnélek akkor Tégedet, Légy kedves, fényezd ki a lényedet, Programozz be engem a boldogságra, Legyen bármi, mondd el, mi az ára?
Kihagyok egy sort, írd ide, Mit kérsz tőlem, hadd lám, ízlik-e? Teljesítem, hidd el, pötyögd hát:
"-----"
(bármit írhatsz, csak ne egyeseket, meg nullát)
Óda az utolsó vershez
Vajon milyen lesz az utolsó versem? Leírom benne, őszintén nyersen Azt a pár percet, amit eddig éltem, És kihagyom az éveket, amikor féltem?
Vagy vidámra veszem majdan a figurát? Csinálok magamnak halványzöld frizurát, Krumpliorrot, hatalmas cipőt, És chatelek-botolok a publikum előtt?
Szerelmes is lehetne a téma! Hisz tán voltam szerelmes is néha. És hogyha nem lettem volna olyan léha, Tartana a szerelem a szívemben, még ma!
Vagy összefoglalom vajh`, amit tanultam? S átadom tudásom az utánam jövőknek? Látod, kis nebuló ez az az életút, Mi véletlen se lebegjen előtted!
Isteni mázli, hogy olyan ez az Isten, Nem engedett tudást az embernek! Adott, persze egy harapás almát, De a csutka megmaradt ismeretlennek!
Nem tudhatjuk, vagy láthatjuk jövőnket, Így az utolsó vers melyik lesz? Hagyom! Ám rájöttem-e gond gondtalanságára, Ezt a tudást, ím Néktek adom:
Nem gondolok többé arra, mi lesz! Oktalanságokkal nem töltöm a fejem! Mert utolsónak írom minden versem, Hogy az igazi biztosan, lényedé legyen!
...napjainkban...
Nagyapám ette a galambot És nagy csoda volt, hidd el Úgy rágta le az egész combot Alig hagyva meg a törékeny csontot Falta egyedül olyan igaz hittel Nem adott belőle egy falatot
Pedig nagy barátok voltunk Sőt, igaz barátok Megvédett, ha kellett És Ő mindig szert tett Amire csak vágyott Unokája, együtt mindent megoldottunk
Most csak majszolt csöndesen egyedül Nem hívott, hogy egyek egy katonát Nem is voltam éhes De mégis, mikor kérges Kezéből étellel megkínált Oly jól esett valahol legbelül
Befejezte a vacsorát, ivott is rá egyet Szemem már megcsillant Vártam a mesét Mi lezárja az estét De a pillanat elillant Csak ült, rám sem nézett
Majd felálltak apámmal, ki karját nyújtotta Nagyapám büszkén hárította el Elindultak csöndesen Nem köszönve Énnekem A torkom valami szomorú szorította el És a könnycseppek ringattak álomba
Reggel persze elmúlt az esti balsejtelem Boldogan rohantam nagyapám vackához Hej, a bugyli bicska várt ott! Mire szívem nagyon vágyott De nagyapám sosem adta azt máshoz De megígérte, egyszer odaadja Nekem.
Soha többé nem láttam a nagyapámat Felnőtt fejjel egy bicskát szorongatva A barlangnál álltam Mit lezárt az állam Mert halálos gázokat szivárogtatva Halt meg ott sok ember és sok állat
Már tudom, a szegénység tette nagyapámmal Hogy aznap a barlangba vitte el az útja Így több étel jutott nékem Bár én ezt sosem kértem Oh, milyen mély a hiány kútja Csöndesen könnyezem a bicskámmal.
Ezt teszik az emberrel a számok Ha dolgozva leélte életét De elfelejtett lopni, harácsolni Csak úgy tudott családján segíteni Ha maga választja meg a végzetét Te tetted ezt: Magyar Egybesült Álmok!
(és áttolva a verselemzőn "kijavítva")
Nagyapám megette a galambot És egészen nagy csoda volt, hidd el Úgy rágta le Ő az egész combot Nem kímélve a törékeny csontot Falta-falta olyan igaz hittel Nem adott belőle egy falatot
Pedig igen nagy barátok voltunk Sőt rettentően igaz barátok Megvédett bútól, bajtól, ha kellett És Ő bármikor mindenre szert tett Amire, csak gyermek eszem vágyott Együtt mindent megoldottunk
Most csak majszolt csöndesen, egyedül Nem hívott, hogy egyek egy katonát Nem is olyan nagyon voltam éhes De mégis, mikor remegő kérges Tenyeréből étellel megkínált Oly jól esett, valahol legbelül
Befejezte, ivott is rá egyet Szemem most már izgalomban csillant Vártam a szokásos esti mesét Mi lezárja lelkemben az estét De a pillanat hamar elillant Csak ült magányosan, rám sem nézett
Felállt, és apám karját nyújtotta Nagyapám büszkén hárította el Elindultak hirtelen, csöndesen Nem köszönve, nem intve Énnekem Torkom a bánat szorította el És könnycseppek ringattak álomba
Reggelre elmúlt a balsejtelem Rohantam nagyapám kis vackához Hej, az öreg bugyli bicska várt ott! Mire szívem olyan nagyon vágyott De nagyapám sosem adta máshoz Ígérte: egyszer átadja Nekem.
Többé nem láttam a nagyapámat Felnőtt fejjel bicskám szorongatva A rettenetes barlangnál álltam Mit nagy lakattal lezárt az állam Mert ártó gázokat beszippantva Halt meg ott sok ember és sok állat
Ide jártak halni az öregek Itt a múltunk a szégyellnivaló De itt van a jövőnk, ha bűnt feledve Ha újra a gonosznak engedve Mikor nincs pénz, avagy ennivaló Urunkká tesszük a szörnyeteget
Tudom, a szükség volt nagyapámmal Hogy épp odavitte el az útja Kevéssel több étel jutott nékem Bár én ezt, Istenem, sosem kértem Oh, milyen mély a veszteség kútja Könnyezem, öklömben a bicskámmal.
Ezt teszik az emberrel a számok Ha dolgozva leélte életét Elfelejtett lopni, harácsolni Csak úgy tud családján segíteni Ha maga választja meg végzetét Te bűnöd: Magyar Egybesült Álmok!
Az alapsztorit mindenki ismerheti az iskolai kötelezőkből.
Jótakarót!
Jó takarót kívánok mindenkinek! Hogy lehessen bárki egy picit gyerek, Ha gondok, mint gondnok zavarja fel, A számlák, a rezsi, és fizetni kell, A fejünkre húzhassuk a takarót, És elbújjunk mögé, míg bánt a való, A mumus, mint nyuszi, úgy hagy engemet, Nem kérem, de kétlem a kegyelmetek, Mert féltem a létem, ha sodor az ár, Az árak árjában a halálmadár Varjogja, hogy ember, most fizetned kell! Kezemben takaróm, az örök fegyver, És bújok, és bújok, és elbújok Én A világba, aminek neve Remény, Hol szeretet ölel, a béke honol, Gyerekként hiszem, hogy van valahol, Csak akarni kell, és ott lehetünk, Szemünket kidugva ott van velünk Az Anyánk, ki mosolyog, biztat, ha kell, Áldásos csókjával varázsol el, Nem bánt a mumus, nem ér engemet, Álomba ringat el a szeretet, Hát kívánok Néktek egy jó takarót, Vagy legalább társat, egy jót, akarót...
Bálám Szamara
Riportra hívtam álmatag Bálám ki, Szamarával állt előttem. Humorosnak szántam ezt a pár sort, De horror lett, mert a poént lelőttem.
Előttem álltak sorba, kik, ma alattam vannak, Taposom rögeit kinn a temetőnek, Sírkőről sírkőre olvasom törékeny imáját Anyának, apának, gyermeknek, szeretőnek.
Az élet megy tovább! E tényt a kutyáktól tudom, Mik nem tisztelve szentségét e helynek Csintalan csillogással csillogó szemükben, Egymás hátán, szégyentelenül szemtelenkednek.
Hát mi a hit, a gyász, a megszokás? Mi a vágy, vagy mi a késztetés? Két kutyában manifesztálódva Röhejes a ráébredés!
Csak kitaláció az ember! Önmagában hivő, hívő isten. Ki még hisz, van, egy-két másodpercig, De hit nélkül többé nincsen!
Virág vagyok, Vagyis világ, Hol az UFO-k Atomkönnyeket sírnak, Mert bennük senki sem hisz! A rettenet embere, ki túlélte Önmagát, E képességgel most szívemben hakniz,
Szégyenlem, hogy olyan fogalmakat látok, Mik inogtatják a biztos pontokat.
Higgyünk hát magunkban (okulván az UFO-k példáján) És szeressük a porontyokat!
"M"agam-"m"agam
M: - Ezer verset írtam, Feszt, ha volt alkalmam!
m: - Én, csak egyet, De oly szép volt, hogy belehaltam.
M: - Csak papír kell, meg toll, S újabb ezret írok!
m: - Soha többé verset, Írni, már nem bírok.
M: - Akciósan adom, Eladó a versem!
m: - Vigyétek el ingyen, Az a testem, lelkem.
M: - Ezer verset írtam, De egyért odaadnám.
m: - Ingyen vidd, hisz nem pótolja Soha semmi azt már!
Álomkór
Voltam már minden kigyúrt álmaimban, Színész, hős és nagy vagány, Kilométerek ezrei lábaimban, Idegen országok vágyaimban, Sok szerelem és sok leány.
Ezer hőstett, ezer mese!
Ha behunyom a szemem, sikerül, De, hogy mi, s ki vagyok igazán, Nyitott szememnél kiderül! Hát igyekszem csukott szemmel élni! Nem törődni azzal, ami bánt! Agyam rejtett termőföldjén nézni, Mit a képzeletem odaszánt. S elhinni azt, mi oda van vésve, Beleélni magam minden mesébe, Hogy csak akkor jutok el a révbe, Ha nem fásulok bele, a nagy hévbe!
S nem kell inni, Hogy tudjak hinni! S lőni sem kell magam, hogy olyat lássak, Ami nem, vagy csak nagyon szűken Adatik meg az átlagos világnak. Elhinni azt, hogy a pénz nem minden. "jótett helyébe..." elhiszed? S a mellkasomban őrzöm minden kincsem, Mihez nincsen köze senkinek.
Csak néha komor Gondolatokat ébreszt bennem A korgó gyomor! S a hős kinyitja szemét! S széttört álmaim apró darabjai Hullnak az éjben szerteszét. S a kajáért, kocsiért, a nőért Feladom az álmokat, Az árnyékvilág nem enged el engem, Kell neki az áldozat!
S a színészből színészkedő válik, A vagányból megalkuvó, A hős pedig gyáva nyulat játszik, Így lesz belőlem áruló!
De van kocsim, van kajám és nőm is, Ismernek és irigylik ezt bennem! De mit nem adnék, ha irigységük helyett Tisztelnének Az álmaimért, Engem!
Csitt!
Hiányzik néha a csend! Hogy végre a rend legyen a trend. És az a csillag Mi alatt születtem, Elfelejtené, már a végtelent. S adna egy pontot, Egy apró erőt, Amibe kapaszkodnék délelőtt, Ami még este is mellettem lenne, Ringatna egyre, hogy tente-tente. Gyermekek álmát, s kutyakölykökét, Aludnám végre, és a szénkefék, Nem kopnának már tovább bennem, Ha sikerülne egy perc nyugalmat lelnem. Bonyolíthatnám kívánságomat, Nevesíthetném az álmaimat, Érdesíthetném szenvedésemet, Megnevezhetném, amit nem lehet. Megnevezhetném, amit nem szabad, S nem furdalná semmi az oldalamat. Békén hagyna végre a lelkiismeret, Csak egyszer mondhatnám így ki a nevedet! Mondhatnám azt, hogy ennyi! Ne kellene hozzá messzire menni, Csak átlépni egy-két íratlan szabályt, S meghágatni magamat magammal talán. S eltörni minden csapdát előttem, Amik már jóllaktak régen belőlem. S elfelejteni mindent, mit tanított apám. Akkor lennék boldog! Akkor talán!
Ehelyett csendben szívok egy cigit, - A halál megint közelít egy picit! S nem bánom legyen, jöjjön, ami jön, Arcomon csendben legurul, egy könny...
Megnyugvásvágy.
Talán egy percig, némán lelkesülve, Hallgatom, ahogy az idő dohog, Fejemben csend van, nincsenek elűzve, Csak félretéve a gondolatok.
Talán egy percig, talán örökké, Ki lenne az, ki sejtené, Hogy meddig bírom azt még elviselni, Amit az eszem, tán meg sem ért?
A klaviatúrán táncolnak a gombok, A gép csak zúg, és nem segít, A múzsám meghalt, nem okoz több gondot, Üres eszemmel nézek itt.
Egy, kettő, három, perc, nap, vagy év, Ki bánja, már, hogy szalad el az élet? Sikerült újra önmagamra lelnem, Hiszen megint, egy idegenként élek.
Vagyok, aki vagyok, és mégsem egészen Lehet-e valaki még ugyanaz, Kinek az álmait oly mélyre dugták, Hogy megtalálásuk sem lenne vigasz?
Csupán a versek, csupán a szavak, Maradtak meg nékem egyedül, S itt van valahol, az a régi énem, Nem szól, már hozzám, csak velem ül.
Én nyomtam el őt, én vagyok a bűnös, Vétkeztem, hogy mégse vétkezzek, S, hagyom, hogy az életet ne éljem, Úgy halok, meg hogy közben lélegzek.
E zavaros versből, nem sokan értik, Egy pancser elme kiáltásait, Ki, egy szomorú télvégi napon Elvesztette kilátásait.
Mea Culpa! Mea Culpa! Ordibálhatom hangosan, De ezzel nem teszem meg nem történté, A megbocsátás oly messze van!
És, most a végén kellene egy frappáns, Idepasszoló gondolat, De sajnos az élet túl rejtélyes nékem, Számomra megoldhatatlan marad.
Se-giccs!
Félek, Hogy kimarad a lényeg! S úgy múlik el az élet, Hogy közben nem is élek, Sivár marad a lélek, S mint szélbe kiáltott ima, Annyit sem érek, Mert gyáva vagyok Néked, Mert olcsó vagyok, Alulértékelt, Gazdaságos, de silány, Amilyet egy megunt, régi Semmi kíván. Megérem a pénzem, De nem szabad remélnem, Hogy boldogságom napját Nemsoká’ megérem, Hisz ahhoz át kén térni, Egy pozitívabb hitre, Miben ott van a szív összes apró giccse, Ahol bárányfelhők rózsaszín kupacban Bazsalyognak rá a húsvéti nyulakra. Hol angyalkák tánca az egyetlen ütem, S cukros nevetéstől boldogul a fülem. Ehelyett élek. Igazából, nagyon! Nincs tele a szívem, zsebemben sincs vagyon. Gyakran hallok sírást, átkot, szitkot, vétket, S érzem a lelkemet, visszafogó féket. Kellene a giccs! Kellene nagyon! Jó volna egy szirupos, negédes hajnalon, Ráébredni arra, hogy boldog vagyok! S a világ bajára tenni egy nagyot! Nem kén felejteni, mi nyomja a lelkem, Mert nem nyomná semmi, csak a boldog kellem! S aranyszőke hajad vállamra hullna, S én ölelnélek újra, újra, meg újra! A lelkiismeret a barátom lenne, A gyötrő rémálom a tenyeremből enne! Csak te lennél, meg én, Egy bolygó gombolyagba’, Amivel pajkosan játszana, egy macska...
A Színész
Letakarom arcomat, egy könnyű lepellel, Hogy ne lássatok, s ne figyeljetek! Azonosítom magam, egy kitalált szereppel, Amilyen akarok, olyan lehetek.
De legbelül, hol sötét titok lappang, Ahol azt játszom el, hogy Én vagyok! Nincs ott rajtam haszontalan sallang, A hold se süt, s csillag sem ragyog.
Te boldog vagy, ha veled vagyok néha, Mert azt hiszed, hogy ismersz engemet! Ám azt, hogy tévedsz, oh mennyire tévedsz, Csak én tudom, hogy nem kell sejtened!
Becsapom magam, becsaplak téged, Ha látom könnyeid, hazudok szépet. És ha úgy látom, hogy enyém az élet, Hát festek róla egy elfogult képet.
Azt mondom csodás, hogy szép ez a világ, S boldog vagyok veled, mint a nap! S számtalan hazugság szirmát szórom reád, Miközben összeszorítom a fogaimat.
Hát szaladj, fuss, menekülj el Édes! Addig tedd ezt, amíg teheted! Hagyj magamra, sötét titkaimmal, S éld a saját, egyszerű életed!
Kisfiú koromban...
Kisfiú koromban fantázia szárnyán, Szökkenve szeltem át az időt, S szemeim előtt szájtátva látám, Önmagamat ki, már felnőtt. Tűzoltó lettem, vagy katona? Vadakat terelő juhász? Magányos vajon, vagy apuka, Kire gyermeke szeme vigyáz?
Egy kisfiú eszével lehettem minden! Nem torpantott meg soha a gát! Hátulgombolós nadrágom zsebében, Pontosan elfért az egész világ.
- Ha felnövök egyszer, jó ember leszek! (ne nevessétek ki, naiv a gyerek) - Szeretni fogok, s szeretni fognak! (adjatok már egy csokit a bolondnak) - Vigyázok majd az egész világra! (a zsákos ember pont ezt imádja)
S felnőttem végül, felettem is repült Megállíthatatlan az idő! S ránézek magamra, hátha kiderül, A tükörből ki néz rám, vajon ki ő?
Nem lettem katona, és azt is tudom, már, A juhász nem éppen a vadakat vigyázza, Furulyáját fújva járja a mezőket, Lábánál béget szelíd báránykája! S jó ember vagyok tán? Erre a kérdésre válaszolni elfogult vagyok, Nincs ellenségen, ez igaz ám, Véghezvitt akaratom számai sem nagyok! S szeretnek, szeretek, úgy ahogy akartam? Igen szeretnek, s szeretek Én! Mégis itt állok könnyezve, zavartan, Mert tréfában az élet nagyon kemény! S vigyázok, talán az egész világra? Nem dobálom el a szemetet! Hős vagyok tehát, vagy csak szegény pára, Kit kitalált hazugságokkal etetek? De lelkem legmélyén találok valamit, Elbújva mélyen legbelül. S mikor alszom hallom a hangjait, Egy kisfiú énekel ott egyedül. S szeret engemet, én is szeretem, Mert hősnek lát, s jónak, nagyon, jónak! És elhiteti vélem, hogy nincs veszedelem, Míg értelme van számomra a szónak. Fogja a kezem, s lelkemet kiöntöm, Köszönöm neked te kisgyerek, Mert nem hagyod azt, hogy eme sivár földön, Reménytelenül magányos legyek!
Toll, és Vaj-kereskedő
Mondd, meg mért baj, ha ellopom, Más írók tetszetős szövegét, S belefűzve gondosan firkálmányaimba, Sajátomként teszem eléd? Hisz ilyen ez a kopott, léha hitű világ, Ami, csak az élelmesnek áll, Lopjál bátran te is Cimborám, Magadnak szerencsét, magad csinálj!
Lop a pék, ki kenyerünket, csak dekánként lopja meg, Gyermekének egyetemre, sok, sok pénz, kell, megértheted!
Lop a rendőr, ki hunyorogva, elengedi tettedet, S megalázva, teli zsebbel, egy utolsót integet!
S lop a munkás, motyójában, csavar lapul, több tucat,
A sofőr, meg gázfröccsönként, lop egy pár méter utat.
Lop a tolvaj, bár ez neki, valahol "elnézhető", Lop a bíró, az ügyvéd is, a felelő, a kérdező.
Tudom, hogy bűn még is Lopok most, már én is:
"Ellopja kék szemét a rét, Meglopja sok szemét a ház, Dunna alatt rabol a rét, Lopjál, hát te is kis Balázs!
Borozgatánk apámmal ivott a jó öreg, S résen kellet lennem, hogy a részem ne lopja meg!
Sehonnai bitang ember, Ki, most ha kell lopni, nem mer! Kinek drágább rongy élete, Mint a zsiványbecsülete!"
S ha műveltségem nem merülne ki az iskolás kötelezményekben, Lopnák, még szavakat nagyjainktól, Bízva a következményekben, Hogy, míg olvasod versemet, benne valamit találsz, S életed rohanásában, egy pillanatra megállsz. És észre sem veszed az ellopott időt, Mit tőled csentem el éppen az előbb...
Csak ültem...
Csak ültem, hiszen nem jöttek vevők, Kéréseikkel nem zaklattak végre, A monitort lestem egész délelőtt, Bár olykor azért felnéztem az égre.
Esőre állt! Kutya ez a tavasz! Esni fog, és esett egész héten, Számat persze nem hagyja el panasz, Az eső itt, meg nem árthat nékem!
Osztott monitoron, a kamera vette, Egy pók jelent, meg, mint olcsó horror hős, S a legnagyobb béke közepette, Láttam, ahogy lassan hálót sző!
Csodák, pedig vannak! Ez nekem ép az volt! Néztem, ahogy elvégzi a dolgát, S nem sejtette, nem is érdekelte, A videó, ebbe beleüti orrát!
Egy hónapig "örök" marad most, már, Az a pók, s erős építménye, Boldog voltam, mert tanúja lehettem, Hogy boldog ez az Isten teremtménye.
Ám ekkor hideg csapta meg a tarkóm, Főnököm állt hirtelen mögöttem, Felálltam, s pakolászni kezdtem, Már régóta figyelhet, rájöttem.
A szemében kapzsiság fénye villant, A pókommal megloptam most őt. Órabérért voltam boldog picit, Nem adhatja ingyen az időt!
Seprűvel a kezében csak intett, - Ha nincs, más dolgod, takaríts amott! S a délelőtt hátralévő részén, Tönkretettem, mit a pók alkotott.
Lény Ede élete és mustársárga
Reggel négy flekkenek, Ébreszt a hajnal, Bírnék magammal, De kivet az ágy, mert testem érzi, Ha indulok végre A pengeélre, Hamarabb telik majd... S perceim nyelik a Munkában elfojtott Robotos órák, Mint halotti beszédben elrejtett Fájdalmas strófák, Felvillan olykor a baljós utókor Előrevetíttet, borzalmas képe, Miszerint az élet, alvás, munka, evés, Várakozás rád... És e Frázisokkal díszített hazugság Neked kevés, Mert a vágy, mi egymáshoz hajt minket, Elemészti elvesztegetett, életnek hazudott, kínzó perceinket. Kicsit könnyebb huszonötödikén, Mikor a számlára megérkezik A rabul ejtett életem váltságdíja... Ezt nézhetik a barátok, kik olykor irigyek Ránk, Még, ha Szeretnek is minket, De a palánk Másik oldalára nem kíváncsi senki. Hát ennyi. Mert, ha valaki egy glory-hole lyukat vágna Abba az átkozott, magas palánkba, Meglátná a könnyeket, A beszélgetéseket, melyek galaxisokat törnek össze... "Jössz-e? Mikor jössz Te?" "Papa elmegy... Mé?`" És hiába a kisautó, Olyan vagy picit drágább, mint amit kért, Egy apró cseprő ember ebből, vajh` mit ért? Anya marad, apa elmegy, Mikor jön el az a perc, Mikor gonosznak sejtet A pici agyvelő engem? Akkor valami eltörik bennem... De egyelőre boldognak hazudom magam, Mert megteszem, amit egy férfinak kell... Remélem marad a szívedben számomra hely. S ha egyszer ezt majd elolvasod Pár év múlva, amikor nem érted Mit akar tőled ez az idegen, Remélem, jajkiáltásom nem hagy hidegen. Tudom, hogy neked más az értékrended. Nem érdekelnek számlák, blokkok, végzetek... Te apát akarsz, s egy tökéletes életet. Most még közel vagy hozzám, Ahogy ölelsz, csókolsz, És meséled éppen, amit a világból felfedeztél nékem, Te ott voltál... Anya ott volt veled... Mindenki ott volt... Csak... Én... NEM!!!
Részegséghez
Ah, részegség, te hőn áhított állapot! Nem is oly régen jártam nálatok. Pityókás voltam, mikor bekopogtam házatok ajtaján, az talán fura volt, hogy később jól beszívva fogtam padlót a sárga föld talaján.
Voltam veled spicces, borgőzös, vicces, elhitetted vélem, hogy a világ szép, de józanodva láttam milyen giccses, s innom kellett gyorsan valamit még.
Illuminált is voltam, egy emelkedett helyen, hol sok nagyobb-érdemre érdemes, tökrészegként magyarázta Énnekem, mi az amit tenni kéne, mi az, ami segít! – érdekes, hogy tenni senki nem tett semmit érte, max. a következő kört itta nyakra-főre, s lett így mindenki segg itt.
Benyakaltam olykor, ha a zélet akadályokat gördített elém, s józanodva pia után nyúltam, mert gond-baj még mindig ott állt, s nem volt más remény.
A pohár fenekére néztem akkor mikor hitem alábbhagyott, és sikerült Istennel beszélnem, s panaszkodtam néki, hogy KIVAGYOK! Ő, meg elmondta nékem, hogy ki vagyok…
Életem végén, tán hótrészeg leszek, vagy hullarészeg, egál, ugyan az, tintás, becsípett alkoholos, piás. Bár a kocsma fölé az van írva: “Sose halunk, meg” – és ez nem vitás
