A kaparós sorsjegy.

Nem Pincsi volt az igazi neve, de mindenki így hívta a falu kínai árusát. Nagyon ügyes üzletember lehetett, mert óriási forgalmat bonyolított le a gagyi áruk piacán, mindig hatalmas pénzkötegekkel járt, valahogy nem bízott a bankokban. Egy magyar nőt vett feleségül, és gyermekük is született, egy szép családi házban laktak. Ezt a szép családi házat ment kifesteni a festő, egy ügyes, de csóri szakember. Már majdnem készen volt, amikor látta, hogy nem lesz elég a festék, szólt is Pincsinek, hogy baj lesz az anyaggal. Neki nem volt erre ideje, ezért megkérte a szakit, hogy ugorjon, már el a boltba, majd hozzáteszik az elszámoláshoz a többlet költséget.

Az élet kiszámíthatatlan. Ki gondolt arra, hogy nem lesz elég az anyag? Miért pont a festő ment beszerezni a festéket? Hogyhogy aznap a festő fia is elkísérte az apját a Tescóba? Ki tudja ki mozgatja ezeket a semmitmondó, mégis fontos szálakat a háttérben? Talán sose tudjuk ezt meg, mindenesetre, a Tescóból kifelé jövet a kisinas, nyígni kezdett az apjának, hogy vegyen neki egy képregényújságot, a nagy üzlet újságos, és lottózó részlegében. Az atya, hajlott a dologra, és, ha már ott volt, hozzácsapott egy sorsjegyet is.

Húszmillió forintot nyert vele.

Később Pincsi, csak ennyit fűzött a dologhoz:

• Flanc, és a házam se festette ki ingye'..

Hogy mi lett a festő sorsa, azt nem tudom, de nem is fontos, valószínű elköltötte a pénz, vett házat kocsit, ki tudja? A lényeg az, hogy a hősünk, hallotta a szerencsés mester történetét. Igazán nagy számba ment, ismerni olyat akit ekkora szerencse ért. Gondolta tesz egy próbát, mert igen csak ráférne a szerencse. Abban az időben élt, amikor annyi lehetőséget kapott az ország a javulásra, a fejlődésre, de valahogy minden kicsúszott az emberek kezei közül, és bármilyen reményteljes intézkedést hoztak, csak rontottak vele a helyzeten. Ilyen volt a Svájci-kölcsön....

Megvette tehát a sorsjegyet, a legdrágábbat az utó pénzén. Ahogy hazafelé utazott a buszon, érezte, hogy szerencséje lesz. Sosem hitt a megérzésekben, a jóslatokban, most mégis a zsigereiben is tudta, hogy ez a kis papírdarab megváltoztatja az egész életét. Hazaért, és alig várta, hogy leülhessen az íróasztalához. A sorsjegykaparást ugyanis nem lehetett akárhogy elvégezni, annak megvolt a megfelelő ceremóniája. A házba belépve megcsókolta állapotos feleségét, de nem szólt a jegyről, mivel tudta, hogy nagy veszekedés várna rá, ha a neje megtudná mennyi pénzt elvert ilyen marhaságra. A dolgozószobába sietett és magára zárta az ajtót. Leült a székbe, a pénztárcájából előhalászta azt a kétszázforintost, aminek a közepe ezer éve kiesett. Ez volt a kabala- kaparója. Tenyerével elsimogatta a papírdarabot, aztán bal kezével leszorította, a jobbjában pedig, már akcióra készen várakozott a kétszázas. Ekkor, már harmadik hónapja nem tudták fizetni a számláikat.

Kicsit várt még a kaparással, mert tudta, addig amíg az a különleges réteg takarja az eredményt reménykedhet. Nem siette el a dolgot. Volt ideje, mivel a munkáját elveszítette, jóformán egész nap nem csinált semmit. Le is tette a fémdarabot, és hátradőlt a székben. Szeme a napi sajtóra tévedt. Nem járatott lapot, csak reklámújságok voltak. Jobb híján azt olvasgatta unalmában, vagy a WC-n. Az egyik ingyenes hirdetőújságban egy álláshirdetésre lett figyelmes: külföldi építkezésre keresnek szakembereket, és segédmunkásokat. Annyira izgalomba jött a hirdetés hatására, hogy teljesen megfeledkezett a sorsjegyről. Azonnal a telefonja után nyúlt, és tárcsázta a megadott telefonszámot...

Haldoklott. Nincs ezen mit szépíteni, ezt jól tudta ő is, meg a népes családja is, akik mind körülötte forogtak. Nem volt gyászos hangulat a házban, bár mindenki tudta, hogy az öregnek nem sok van hátra, de tudták, hogy jó élete volt, szerették, tisztelték őt, de megértették, hogy eljött az ideje. Ő sem bánkódott. Gyenge szemeivel büszkén nézett a gyermekeire, a gyermekei-gyermekeire, és a legkisebbre, az alig totyogó kis négy éves dédunokájára. Közel harmincan voltak a takaros családi házban, vagy annak udvarán. Grillezéshez készülődtek. Mindenki itt akart lenni, hogy együtt legyen a szeretett családfővel, mikor elmegy. Szerették, és tisztelték őt, azért amilyen példamutató életet élt, és azért amilyen emberré nevelte őket.

A halál, már egy ideje az ágy szélénél állt. Az öreg látta egyedül, de csak nézték egymást, egyikük sem szólalt meg. Mindketten arra vártak, hogy egyedül maradjanak. Halandó ember nem láthatta őt, de az öreg, már a két világ határán lebegett, neki láthatóvá vált az élet eme gyászos napszámosa, hallani sem halhatta más. Mégis megvárták, hogy mindenki más kimenjen a szobából, mert egy beszélgetés várt rájuk, ami a kívülállónak úgy tűnhet, mintha egy haldokló beszélne félre, és egyikük sem szerette volna, ha félbeszakítják őket.

Mikor magukra maradtak az öreg szólalt meg először:

• Hát eljöttél értem!

• Hát el- a Halál szerette ezeket a beszélgetéseket. Azokat utálta amikor könyörögtek neki, hogy még élni akarnak, de ez az ember láthatóan beletörődött a sorsába.

• Készen állok, indulhatunk.

De nem mozdult egyikük sem, csak nézték egymást mereven.

• Jó életed volt, szerencsés ember vagy.

• Igen tudom, de megdolgoztam érte. Sok baj, és szerencsétlenség ért, de sohasem adtam fel. Minden amit elértem, csak magamnak köszönhetem.

• Nos bárki más mondaná ezt nekem, könnyedén megcáfolnám. Jönnék, a sorssal, az Istennel, de neked igazad van, te valóban a magad szerencséjének a kovácsa voltál. Tudod nekem te voltál az emberem.

• Embered? Ezt hogyan értsem?

• Az öröklét velejárója, hogy egy idő után unalmas lesz, így mindenféle játékokkal szoktuk elütni az időt. Kiválasztunk embereket, és fogadásokat kötünk rá. – a halál leült a haldokló lábához- Nekem te voltál az emberem, én rád fogadtam!

• Hát...ezt nem gondoltam...de miben fogadtál?

• Hogy mikor adod fel. Igazából, már vagy hatvan éve öngyilkosnak kellett volna lenned, de te mindig valahogy túlélted a saját halálodat...

• Ezt végképp nem értem- az öreg nehezen vette a levegőt, a Halál egy kicsit tekert az oxigénpalack szabályozóján, amivel könnyebbé tette a lélegzést.

• Tudod, arra fogadtunk, hogy mikor adod fel, de odaát nincsenek fairplay szabályok, ott azért ezzel-azzal belenyúlkáltunk a sorsodba, hogy a magunk malma felé hajtsuk a vizet...Emlékszel a deviza-kölcsönre?

• Igen, majdnem mindenemet elvesztettem miatta. Abban az időben sokan lettek öngyilkosok, miatta.

• Neked is ezt kellett volna tenned. Igazából az egész miattad volt, hogy feladd. Én mentettelek meg a sorsjeggyel, mert én arra fogadtam, hogy húzod még egy ideig.

• Emlékszem a sorsjegy- az öreg a szemével a fiókra nézett, ahol egy több mint ötven éve lezárt boríték volt.

• Miért nem kapartad le sohasem?

• Nem sokon múlott, de akkor megláttam azt az álláshirdetést és ez kihúzott a szarból. Hé!-kapott észhez az- azt mondod ez a szar, csak miattam volt?

• Igen, csak a fogadás miatt.

• De egy egész ország beleroppant, rengetegen vesztették el házukat, autójukat, s lettek földönfutók, öngyilkosok.

• Nem értheted ezt. Majd meglátod, ahová megyünk, ott ezek a dolgok nem számítanak. Ez a földi lét, csak álom, egy kis kitérő az igazi élet előtt. Semmi jelentősége.

• De arra jó, hogy jól szórakozzatok rajtunk- a harag valami új erőt adott a haldoklónak- hát mik vagytok ti?

• A Halál vagyok, és a barátod. Mindig segítettelek.

• Csak azért, hogy el ne veszítsd a fogadást!

• Hát...nem mindegy az indok? Mindig melletted álltam....amikor a vírus miatt nem tudtál külföldre menni, amikor...

• Mi? Azt is csak emiatt a hülyeség miatt csináltátok? Az egész világ belerokkant!

• Nem értheted, ennek semmi jelentősége. Ez a világ, csak átmeneti állapot, csak ideiglenes az egész. De nemsokára minden világos lesz neked.

• És mi volt a fogadás tétje?

• Egy alma.

• Mi? – az öreg majdnem belehalt a megdöbbenésbe. (fekete humor)

• Nem lényeges, egy alma, egy semmiség, nem a díj a lényeg, hanem maga a fogadás.

• Akkor az egész életemet, a szerencsémet, ezt a boldog családot, csak annak köszönhetem, mert ti unatkoztatok?

• Hülyén hangzik, de végül is igen. Először arra ment ki a játék mikor nyírod ki magad, később arra változott, hogy mikor kaparod le azt a francos sorsjegyet..Mindig új, és újabb kellemetlenségeket szabadítottunk rád, pontosabban a többiek, hogy elkeseredésedben ne maradjon más reményed, csak az a vacak papírdarab, de én mindig nyújtottam neked, valami egérutat amivel megúszhattál minden bajt. Szűken ez az életed, egy fogadás.

A haldokló kitekintett az ablakon. Odakinn gyerekek szaladgáltak majdnem meztelenül. Hangosan kacagtak, mert valamelyik felnőtt a vízzel locsolta őket. Pár nő a legkisebb dédunokát becézgette, a legidősebb fia a grillsütőt próbálta begyújtani. Láthatóan jól érezték magukat, de ő tudta, hogy miatta van itt mindenki. Mindenki hiánytalanul, mert szeretik. Annyira szeretik, hogy azt akarják, hogy amikor meghal, ezt a boldogságot vigye magával, nem a fájdalmat, a sírást, vagy a veszteséget.

Nem! Az nem lehet, hogy mindez, csak egy buta fogadás miatt alakult így. Ennek semmi értelme. Ránézett a halálra, aki le nem vette szemét az éjjeliszekrényről.

• Sosem érdekelt mi lehet a sorsjegy eredménye?

• De igen! Ám úgy gondoltam, amíg nincs lekaparva addig reményt ad nekem. Először semmit nem jelentett, csal elfelejtkeztem róla, aztán ahogy egyik megpróbáltatás a másik után ért az adott nekem erőt, hogy túlvészeljek mindent. A kabalám lett.

• Nos, nemsokára meghalsz! Kaparjuk le....

Az öreg észre vett valamit a halálon. Nem tudta mit rejt a sorsjegy! Ez a lény mindent megadna a titokért amit az a kis papírfecni rejt. Hohó kis barátom, most megfogtalak!

• Nem! A boríték felbontatlan marad!

• Ne viccelj- a sötét lény talpra ugrott- ha akarom elveszem erővel!

• Hehehe- nevetett elhaló hangon az öreg- ha megtehetnéd, akkor nem vesztegetnéd az idődet ezzel a szócsépléssel. Nincs hatalmad az akaratom ellenére cselekedni. Magaddal vihetsz, de nem kényszeríthetsz olyanra, amit nem akarok megtenni.

• Figyelj- próbált barátságosabb hangot megütni a halál- nem voltam őszinte. Legvégül arra fogadtam, hogy halálod előtt lekaparod azt. Tedd meg nekem ezt a szívességet, elvégre ezt a boldog családot, a házat mindent nekem köszönhetsz.

• Neked!- talán az utolsó erejét használta el a haldokló, hogy kiadja haragját- Neked? Francokat! Csak játszottatok velem! Elhiszem, hogy nektek ez a földi lét, semmiség, de nekem minden! Gyűlöllek amit velem tettél! Soha nem kapod meg amit akarsz. Indulhatunk!

• Figyelj, hidd el ez nemsokára úgysem lesz fontos neked. Bízz bennem, már régen magammal kellett volna vinnem téged, de látod meghagytam az életed. Én veled vagyok hidd el!

• Nem, te sosem voltál mellettem. De van egy ajánlatom! Vagy én, vagy a sorsjegy!

• Mi? Ez lehetetlen, ezt nem tehetem meg.

• Azt mondtad régen el kellett volna vinned, de emiatt a hülye fogadás miatt hagytál még szerencsétlenkedni a földön. Ha ez igaz most is megteheted. Tied a sorsjegy, de akkor hagysz még élni. Szép családom van, boldog vagyok velük.

A halál elcsendesedett. Nem volt őszinte az emberrel. Hogyan is mondhatta volna el neki, mennyi mindent feltett erre a fogadásra, talán ésszel fel sem tudta volna fogni. Az egész univerzum létezése függött attól, hogy nyerjen. Lehajtotta a fejét, és döntést hozott.

• Rendben ember, kapsz még időt, nem is keveset. Add át a sorsjegyet!

Kinn a kertben mindenki elnémult, amikor az öreg kicsoszogott közéjük. Még a legkisebb gyermekek sem mozdultak, csak nézték a szeretett Dédit, aki valami új erőre kapott. Odacsoszogott a grillhez, belenézett:

• Így meg fog égni fiam!

A halál mohón kapott a sorsjegy után. Már messze járt az emberek által észlelhető világ határain jócskán túl. Várak rá, semmi kommunikáció nem folyt köztük, az ő szintjükön nem is volt rá szükség. Mindenhatóak mégse voltak, igaz bármit megtehettek a földdel, a földi emberekkel, de ebbe a kis sorsjegybe, még ők sem voltak képesek belelátni. A halál elővette a borítékot, és felnyitotta, de mivel nem volt ebben gyakorlata elbénázta a dolgot, a belsejéből a sorsjegy kihullott, és a súlytalanságban ott lebegett ezek között a hatalmas lények között. A sorsjegy, ami már vagy harminc éve le volt kaparva....

A kisfiú.

A kisfiú magányosnak érezte magát, a koromsötét kamrában, ahová az a nagy ember zárta. Nem tudta, hogy mi történik vele, nem értette mit akar tőle az a bácsi. Az sem volt világos neki, hogy miket művel az a testével, csak érezte, hogy nem kellemes. Nem szerette magán érezni azt az érdes, zsíros kezet. A bácsi, minden nap lejött hozzá a pincébe. A kisfiú képtelen volt beszélni, védekezni, teljesen kiszolgáltatott volt a férfinek.

Amikor az végzett, komótosan megtörölte a kezét mocskos kötőkéjébe, utoljára megsimogatta a kisfiút, az arcát, a mellkasát, lábát. Ilyenkor sokáig nézegette a vézna testet, és látszott rajta, hogy elégedettséggel tölti el a látvány. Amikor kiélvezte magát, komótosan felállt, lekapcsolta a villanyt, és otthagyta a kisfiút a sötétben. Néha hallatszott, ahogy felfelé megy a rozoga lépcsőn, és egy régi slágert fütyörész hamiskásan.

A gyerek magára maradt, nagyon félt. Az öreg épület, évszázados eresztékei olykor fájdalmasan csikordultak egyet, és a sötét sarkokból mindenféle gyanús neszeket, kaparászást, mozgolódást lehetett hallani. Nem fázott, bár egyetlen ruha sem volt rajta.

Csak az egér volt a barátja. Igazából, nem volt biztos abban, hogy a kis rágcsáló is így gondolkodik róla, de mindig megjelent, amikor az öreg elment. Ilyenkor, a satupank mögötti fal egyik repedéséből bújt elő. A kisfiú nem értette mit keres, ebben a mocsokban, itt nem fog semmi ehetőt találni. Néha jobb híján megrágcsálta a lehullott fadarabokat, egyszer megkóstolta a csirizt is, de az nem ízlett neki. A kisfiú akkor figyelt fel rá, amikor egyszer beléharapott.

„Hé-gondolta- hagyjál, ez nem jó!”

A kisegér, mintha meghallotta volna a gondolatot, mert a fiú fejletlen mellkasára mászott, és hosszasan nézte annak az arcát.

„Különös, olyan, mint egy ember, de valahogy mégis más. Miért fekszik ez itt?” Az egér egészen felmászott a gyermek arcához, és megszagolgatta azt.

A fiú egyáltalán nem félt az apró rágcsálótól. Örült neki, hogy valaki-valami mással is foglalkozhat, mint az öreggel. Csöndesen figyelte, ahogy az egérke végigszaglássza . Aztán eszébe jutott valami: „Az öreg szalonnabőrrel szokta bedörzsölni a gépek szíját. Hova is tette? Igen, ott van a szekrény polcán.” Szerencsére egy régi szekrény volt, aminek az egyik ajtaját, már nem lehetett bezárni, így szabad volt az út a csemegéig. De hogyan mondja meg az egérnek?

Sajnos, sem beszélni, sem mozogni nem tudott, azonkívül majdnem teljesen sötét volt. Azt a kis fényt, ami, csak sejtetni engedte a tárgyak körvonalait, az akkumulátortöltők ledjei biztosították, amelyek, csendesen etették a mindig éhes akkukat. Ezeket az öreg mindig felteszi töltésre éjszakára, hogy mindig full-töltöttek legyenek, amikor a kisfiúval foglalkozott, hisz az kellett a céljai eléréséhez...

Az egér egészen az arcánál volt. A gyermek a szemeivel próbálta mutatni neki az irányt a csemegéhez, de az olyan kis buta volt, nem értette mit akar mondani neki . Nagyon bosszantó volt a dolog. A kisfiú magában elátkozta az egeret. Mindenféle rossz dolgokat gondolt róla...és igen, csúnya szavakat is. Amikor elmúlt a kezdeti haragja, nagyon elszégyellte magát. Tudta, hogy ilyeneket, csak rossz gyerekek gondolnak. És ő jófiú volt. Jófiú akart lenni! „Ne haragudj rám.”- gondolta, és szomorúan nézett a kisegérre. Az megunta a kisfiú szagolgatását, gyors mozdulatokkal lekúszott a padlóra, majd itt-ott meg-megállva, ide-oda szagolgatva, lassan, de biztosan a lyuk felé haladt. „Ne hagyj magamra! Kérlek, maradj velem! A barátod vagyok, egyedül félek....” De sajnos az egér túl buta volt ahhoz, hogy felfogja, megértse egy kisgyermek vágyait, érzéseit, félelmeit. Ő, csak valami harapnivalót keresett. Egy egér agyába, csak az evés, és a fajfenntartás fért bele. Mivel ennivalót nem talált, gondolta visszamegy az alomba, keres egy készséges egérhölgyet, és fajtfenntartt egy kicsit.....

Hosszú órák teltek el így. Az idő múlását egyedül a feltöltöttségét jelző ledekből tudta körülbelül lemérni a gyermek. Négy ledje volt a töltőnek, és ahogy telt a bendője az aksiknak, úgy világított fel újabb led a gépen. Amikor a negyedik is bekapcsolódik, eljön az idő. Az öreg ideje. Ma sem volt ez másképpen. Nem sokkal azután, hogy a kis műszer teljes fényében pompázott, a lépcső megreccsent, és hallani lehetett ahogy a súlyos öreg, lépésről lépésre közelít. Fordult a kulcs, és kinyílt az ajtó.

• Szerbusz kicsikém- köszöntötte a fiút- Hogy aludtál? - persze választ nem várt. Nem bírta megállni, tenyerével végig simította a vézna testet- Neeem, még nem, de nemsoká- azzal odasietett a töltőhöz, és kivette belőle az elemeket. Amikor azok a helyükre kerültek, a szekrényhez ment, és, mint minden reggel, ma is az ékszíjajkat zsírozta be a szalonnabőrrel, hogy azok szépen csöndesen fussanak. A kisfiú le nem vette a szemét az öreg kezéről. Azon gondolkodott hogyan érhetné el, hogy az öreg elől hagyja a bőrdarabot. Valahogy el kellene terelni a figyelmét....de hogyan? Az öreg háttal állt neki, úgy dolgozott, a kisfiú, minden erejét összeszedve, megpróbált megmozdulni. „Sikerülni fog!” Erősen koncentrált, és láss csodát: a bal mutatóujja megremegett. „Kezdetnek nem rossz. Na még egyszer!” Most jobban, ment. Az ujja határozottan engedelmeskedett a gyermeknek. A keze mellett volt egy csavaros doboz, ha azt valahogy lelökné, talán az öreg elfelejtkezne a szalonnadarabról. Tovább kísérletezett, és egészen addig el tudta navigálni apró tenyerét, hogy az teljesen hozzáért a dobozhoz. A neheze most jött. Nem tudta milyen nehéz lehet az a fránya doboz, de elég lenne két centit arrébb csúsztatni, hogy az kibillenjen az egyensúlyából, és leessen. Minden energiáját a karjaiba küldte, és láss csodát, a doboz megmozdult! Egy miniméter, kettő, és ez így ment egészen addig, míg a csavaros doboz hangos csattanással a földre nem zuhant.

Az öreg majdnem szívbajt kapott úgy megijedt. A kezéből a szalonnadarab nagy ívben repült a kamra túlsó sarkába.

• Mi a fene? Helló kicsikém, hát te mit művelsz?- dorgálta szelíden a gyermeket- Még ezt nem szabad, maradj, csak nyugton.- odatotyogott a gyerekhez, és megigazította annak az asztalról lecsüngő kezét.

Sok dolga lett volna az öregnek, csavarok is a padlón hevertek, de ahogy ránézett a fiú testére, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hosszú-hosszú ideig tartott a dolog. A gyermek csöndesen tűrte azokat, amiket ez a bácsi csinál vele. Ilyenkor elmenekült a fantáziájába, mindenféle történeteket talált ki, melyekben ő volt a főszereplő. Ő és az Egér úr. Magában, csak így nevezte a barátját. Tudta, hogyha nem ellenkezik, akkor az öreg hamar végez, igaz nagyon nem is voltak eszközei a védekezésre, egyedül az, hogy a fantáziájába menekül. Ilyenkor ő is ugyan olyan volt, mint a többi gyermek, szaladt a virágos mezőn, sárkányt eregetett, barátai voltak, akik irigykedve figyelték, az egerét. Mindenki ott tolongott körülötte, hogy megsimogathassa. Aztán a többi fiú kitalálta, hogy ijesszék meg a lányokat. Az egér nagy kópénak bizonyult, tetszett neki a rém szerepe, elképesztően vészes pofákat tudott vágni. Amikor a fiú kezében, azt látta, mennyire megijednek tőle a lányok, igazi hősnek képzelte magát, a világ urának. Aztán kézről kézre adták, és élvezte ezt a népszerű szerepet. A kisfiú, egy kicsit féltékeny volt a barátjára, amiért az mindenkivel lepaktál. Rosszul esett neki, mert ő azt gondolta, hogy az egér csak az övé. Egyre sötétebb szemekkel figyelte, ahogy a többi fiú játszik vele. „És én, még szalonnát is kerítettem neki”-gondolta. Megállj haver, ha te így, akkor én, meg úgy”

Az öreg végzett, a gyermek visszajöhetett rejtekhelyéről.

• Na kis barátom, mára ennyi, remélem te is élvezted!- és egy puszit nyomott a gyermek orrára. Hagymaszagú volt a lehelete..Pfuj!– Most összetakarítom a mocskot, amit csináltál. – azzal ropogós térdekkel a padlón szétszórt csavarokat kezdte szedegetni.

Ahogy szedegette, meglátta az egérürüléket. Híj, a fene a nemjóját!- ugrott talpra. Gyorsan a polchoz sietett, és elővette onnan az egérfogót. „Fene, hol is...hova tettem? Igen, emlékszem, amikor megijedtem, elhajítottam” Szeme követte az emlékezetében felsejlő szalonna ívét, és megállt a kamra sarkában. „Igen ez pont jó lesz!”

A csapda felállítva várakozott, benne a szalonnabőrrel. A Kisfiú, még mindig gyűlölte az egeret. Amikor az öreg elment, gonoszkodva figyelte a led-óráját. Menetrendszerűen megjelent a kis áruló, a szokásos útvonalat követte, végigszaglászta a megszokott dolgokat, és, már mászott volna fel, hogy köszöntse a kisfiút. Valahogy megszerette ezt az ember gyereket. A többi ember, mind durván bánt vele. Kergették, dobálták, őt, macskát küldtek rá, mintha az egész világ az életére akarna törni. A kisegér, a még kisebb agyával fel nem tudta fogni, mi baja lehet a világnak vele. Egyedül ez az embergyerek nem bántotta. Szeretett hozzájönni, felmászni rá, ez új érzés volt a számára. Már az asztal lábánál volt, amelyen a kisfiú feküdt, amikor annak a keze lecsúszott az asztallapról, és mintha mutatni akarna valamit. „Kövessük, csak azt a mutatóujjat!”- gondolta, és ahogy oda nézett, valami meleg, ismerős illat csapta meg az orrát. „Ez szalonna! „ Jól ismerte ezt a dolgot, mert egyszer beszabadult a henteshez, és ott úgy teleette magát belőle, hogy napokig azzal álmodott. Sajnos a hentes felfedezte a rést a padlón, és teleöntötte betonnal, így elzárva előle Dárius éléskamrájának útját. De, most itt egy szalonna hevert, ami, csak rá vár. „Köszönöm, Barátom”-rebegte a gyermek felé a háláját. Éhségtől eltorzult látása, csak a szalonna látványát fogadta be, a fémszerkezetet, amihez az rögzítve volt, már nem érzékelte. Egyenesen odarohant, és rávetette magát a csemegére. Abban a pillanatban engedett a rugó, és egy csattanással pecsételődött meg a sorsa a kis jószágnak. Nem döglött meg rögtön. Még hosszú percekig tartott a haláltusája, ami közben olyan keserves nyígás hagyta el a száját, hogy abba a szívnek bele kellett szakadni.

A Kisfiú megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy egy egér képes ilyen hangokat kiadni magából. Szerette volna befogni a fülét, de erre még képtelen volt. Dehogy akarta ő ezt! Ő, csak meg akarta leckéztetni hűtlen barátját, de ez valami más, ez nagyon rosszul sült el. Ez a dolog visszafordíthatatlan. A kisfiú olyan szomorúságot érzett, amit röpke élete alatt egyszer sem. Szemét le nem véve az egérről örökre beleégett agyába annak a szenvedése. Ekkor olyan dolog történt, amit elképzelhetetlennek tartott: Egy könnycsepp gördült le az orcáján.

Az ajtó kivágódott, és az öreg rontott be rajta. Meghallotta az egér halálhörgését.

• Megvagy, te kis imposztor!- kiáltotta, és súlyos bakancsa egyetlen taposásával véget vetett az egér szenvedésének. – Ezt megfogtuk- fordult pajkos mosollyal a kisfiú felé, de megdöbbent attól amit látott. A gyermek szeméből nagy, súlyos cseppekben záporoztak a könnyek. Az öreg, elsápadt, úgy érezte kicsúszik a lába alól a talaj. Hirtelen egy széket ragadott meg, és arra sikerült leülnie, így elkerülve az ájulást.

Tágra nyílt szemekkel nézte a fiát, s egy hang sem hagyta el a torkát. Végül nem bírta tovább tartani, és Dzsepettó mester szeméből is elindultak a könnyek.

Boris.

Borbála, közismertebb nevén Boris, jó tündér volt, aki nem volt jó tündér. Az egész, már ott elromlott, amikor eldobták a szülei, és szegényke, egy árvaházban kötött ki. Nem jó kezdet ez egy gyereknek, vagy egy leendő csodatévő egyénnek sem, talán már itt eldőlt a sorsa, azaz, hogy sohasem fogja gyakorolni veleszületett isteni tehetségét. Illetve ez nem teljesen igaz. Hosszú élete során egyetlen egyszer élt a jó-varázslás képességével. Akkor, amikor megerőszakolták.

De ne szaladjunk ennyire előre. Szegény, kis árva cseperedett, növekedett az árvaházban. Sajnos az adoptálásra nem sok esélye volt, mivel a nevelőszülők leginkább átlagos gyereket szerettek hazavinni, az olyat, akiről mindenféle pletykák keringenek, nem szívesen. Az ilyeneket mint ő, leginkább azok viszik el akik érzékenyebbek voltak a másságra, de sajnos, amióta tele van boszorkánnyal, ogrékkal, és a leggonoszabb teremtményekkel, emberekkel a parlament, úgy változtatják a törvényeket, mintha azok origamira lennének nyomtatva. Ezért, úgy határozták meg a család fogalmát, hogy az nem az egymást szerető emberek képezzék, hanem azok akik beleférnek a nemzeti nacionalista elmélet által elfogadott keretekbe. Emiatt egyre kevesebb árvát tudtak örökbe adni, és egyre több rendes, tisztességes embernek kellett lemondani a gyermeknevelés csodájáról.

Senki sem tudta, mikor kezdett elromlani ez a világ, hogy a gyermekeket, mint valami felesleges ballasztot kezdték érezni szüleik, és a világ legtermészetesebb dolgának tartották azt, hogy megszabaduljanak a felesleges tehertől. Az árvaház a legkegyetlenebb hely volt a földön. Nem volt benne szeretet. Tudjuk, ha nem tartjuk kordában a fejlődő érzelmeket, azok elszabadulnak, és engedve az ösztöneiknek, rémes kegyetlenkedésben manifesztálódnak, ami ellen sajnos a legtöbb ártatlan lélek védtelen. Bár eredendően a trollok, és ogrék voltak agresszívok, mégis az embergyerekek bizonyultak a legkegyetlenebbeknek. Boris, soha semmi jelét nem adta származásának, valahogy mégis kiderült róla, hogy jó tündér. Innentől kezdve társai célpontjává vált, minden gyermeki csín, és kegyetlenkedés céltáblája lett, és neki semmilyen eszköze nem volt a védekezésre, mivel eredendően jónak született, így a védekezéshez szükséges harag, és bosszúvágy abszolút hiányzott belőle. Szegényke, csendes belenyugvással viselte sorsát, egyetlen reménye, csak a 18. születésnapja volt, amikor végre megszabadulhatott ettől a helytől, és maga mögött tudhatja ezt a sok szomorúságot.

Tizenhat éves fejletlen kamaszlányként, gyakran kellett takarítani a mocskot az ebédlőben, vagy az igazgató irodájában. Persze nem véletlenül került rá oly sokszor a sor, mivel barátja, patronálója nem lévén, minden alantas munkát rá osztott be az árvaház diáktanácsa. Ő nem bánta ezt, szeretett kétkezi munkát végezni, mert ilyenkor fantáziálhatott, és így elmenekülvén picit szabadnak érezhette magát.

Az igazgatói irodában, nagy súlyos bútorok voltak. Maga az igazgató nem sokkal volt idősebb Boristól, talán, ha tíz évvel. Túlsúlyos, szemüveges, vékony hangú ember, rossz tanulmányi eredménnyel, jellemzően lusta, semmirekellő alak volt. Ezt a posztot azért kaphatta meg, mert mégis csak volt egy diplomája (politológus hehe) és, mint ilyen sehová sem kellett, viszont ezért az állásért nem tolongtak a diplomások. Mindenki a banki szektorban, vagy a hülyébbje, a politikában látta a jövőjét. Neki kapóra jött ez a pozíció, mivel semmi felelősséggel nem járt, de azért bemutatkozáskor jól hangzott, hogy „IGAZGATÓ vagyok...”

Szűz volt még, mivel mikropénisze lévén kisebbrendűségi érzése volt a lányokkal szemben, ezért sohasem mert férfiként közeledni a másik nemhez. Első intézkedése a videorendszer beszereltetése volt az árvaházba „biztonsági okokból”, de igazából a meztelen lányokat kukkolta naphosszat.

Boris, négykézláb csúszva sikálta a padlót, az igazgatói irodában. Ő nem ment ki addig, hanem továbbra is terpeszkedett a főnöki székben, de, hogy megkönnyítse a lány dolgát a lábát felrakta az asztalra, hogy ne legyen útban. Ahogy így figyelgette az árva leányt, olyat érzett, amit még soha egy ellenkező nemű jelenlétében: megkeményedett! Súrolás közben Boris önkéntelenül is riszálta vékony farát, és ahogy ezt négykézláb tette, az esetlen préda képét sugallta az elhízott férfiban. Hogy hogyan történt, nem tudni, de egyszer, csak arra eszmélt a lány, hogy rávetette magát a gusztustalan, zsíros férfi, és óriási testtömegével mozdulatlanságra kárhoztatta a lányt. Szegény képtelen volt védekezni, vagy menekülni abból a védtelen térdeplő pózból. Érezte, ahogy a férfi kezei letépik a bugyiját, és érezte, hogy az durván belehatol.

Sikoltani szeretett volna, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Pánikba esett, tudta, hogy senkire sem számíthat. Ekkor valami különöset érzett, élete során először. Tudta, hogy társai azért csúfolják, mert azt fogták rá, hogy ő egy jó tündér, de ezt mindig, csak rosszindulatú pletykának gondolta. Hogyan élhetne, egy jó tündér, egy árvaházban??

És mégis, a gyomrában, egy különös érzés kezdett éledezni, valami megmagyarázhatatlan nyugalom, mint amikor a diák a stresszes vizsgán túl van, olyan megkönnyebbülés -féle érzés. Erőt érzett magában, és az ujjai begyéig valami statikus elektromosság öntötte el a testét. Magában, óriási gombolyaggá gyúrta ezt a különös, ismeretlen erőt, és minden energiáját beleadva hozzávágta azt a férfihoz. Az, még mindig rajta volt, és az extázis pillanatát érezte közeledni, amikor valami ellenállhatatlan erő taszította le a lányról, és egyenesen a szemközti falhoz repítette. Olyan erővel vágódott neki, hogy minden szusz kiszorult a tüdejéből, és egy pár pillanatra elvesztette az eszméletét. Ezt a pillanatnyi szünetet kihasználva Boris, talpra ugrott, és elmenekült.

Soha többet nem került szóba ez az eset. Boris megpróbálta kitörölni az egészet az emlékezetéből, de ezt ugye tudjuk, hogy nem sikerülhet. Pusztán, csak elnyomni volt lehetősége. Ez sikerült, ami pedig két dolgot vonzott magával: soha többé nem tudott férfira bizalommal nézni, és soha többet nem tudta felidézni azt a varázslathoz szükséges állapotot, amit élete során, csak egyszer élt át, akkor, amikor megerőszakolták.

Az igazgató pár hónap múlva otthagyta a posztját. Megváltozott az élete. A jó tündéri varázslatról tudni kell, hogy képtelen a gonoszságra. Ez a fajta mágia a kívánságok teljesítésében fejti ki hatását. Igen, igen, okosabb olvasók, talán kitalálták: Az igazgató pénisze 22 centisre nőtt. Ezáltal megszűnt a kisebbségi komplexusa, a lányok terén, és egyáltalán az életben. Bátran fogott új dolgokba, megnövekedett önbizalma miatt az emberek, vagy más lények másként néztek rá. Keresték a társaságát, és a megnőtt népszerűséget élvezte. Később megnősült, a Playboy Júniusi címlaplánya lett a felesége, aki két csodaszép gyerekkel ajándékozta meg. Sportolni kezdett, és az elhízott hájpacniból, egy igazi amorozzo lett. És maga az ember is megváltozott, legbelül. Jó ember lett belőle. Soha nem élt vissza jóképűségével, vagy a népszerűségével. Ez nem a varázslat hatása volt, hanem eredendően ez volt az alaptermészete, csak ugye az önbizalomhiány az egész életét beárnyékolta, és ezért lett olyan kis szemét.

Egy napon, amikor gyermekeit iskolába vitte, az autójával belehajtott, egy kátyúba, ami miatt kitört az autó kereke, és nekihajtott, egy villanyoszlopnak. Az egyik kislány orra eltörött, a másik megúszta kisebb karcolásokkal. Elképzelhetetlen haragot érzett az ex igazgató, hiszen a világon a gyermekeit szerette a legjobban. Amikor kijött a kórházból, ahol ellátták a lányokat, egyenesen a városházára ment, hogy megtalálja ki a felelős a kátyúért, a balesetért, a gyermekei sérüléseiért.

Ott tipikus bürokraták fogadták. Küldték ide, küldték oda, vetettek vele illetménybélyeget, töltettek ki vele formanyomtatványokat, ő mindent megcsinált, mégse jutott egyről a kettőre. A végén megunva a dolgot, berontott a képviselőhöz, akit sajnos éppen a titkárnőjén talált. Felháborította a dolog, hogy ilyen link, felelőtlen emberekre van bízva az ő, és a szerettei sorsa. Ekkor határozta el, hogy indul a választásokon, képviselő lesz, és majd ő megmutatja, hogyan kell becsülettel csinálni ezt a szakmát!

Azóta húsz év telt el. Az ex igazgatóra felfigyeltek magasabb politikai körökben. Bosszantotta a párt vezetőségét a nyakas kis képviselő, ezért először megpróbálták tönkre tenni. Kutakodtak a múltjában, hátha találnak valami kompromittálót, amivel derékba törhetnék a politikai pályáját, de semmit sem találtak. Olyan tiszta volt, mint a ma született ártány. Ekkor a másik módszerhez folyamodtak, a megvesztegetéshez. Először úgy nézett ki ez sem sikerül, de szegény, már hosszú évek óta akarta megszüntetni a kátyúkat a városában, és mindig valami akadályba ütközött. Végül felajánlotta neki a párt, hogyha megszavaz, egy bizonyos törvényjavaslatot, ami egy olyan gyár építését teszi lehetővé, ami egy kicsi-pici-pindurkát szennyezi a környezetet, akkor soron kívül kap uniós támogatást a kátyúira.

Itt kezdődött. Ezután, tett még egy szívességet, amiért kapott egy utazást, a családjával. Aztán még egy, még egy.....egészen addig, míg egy szép napon, húsz év elteltével, ugyanaz az elhízott alak nézett rá vissza a tükörből, akit annak idején annyira utált. Elhízott, de nem pancser, ugyanis időközben annyira előrehaladt a politikai ranglétrán, hogy a közelgő elnöki választások egyik esélyese volt. Ekkor, már a korrupció a lénye része lett, megértette, hogy csak így lehet bármit is elérni a politikában. És, hát ugye mit is lehet elérni a politikában mást, mint a saját, és ismerősei gazdagodását. Jó volt ez így.

Na, de ez a történet Borisról szól. Ő az ominózus eset óta, sohasem tudott nyitni egyetlen más teremtmény felé sem. Mikor elérte azt a kort, jelentkezett a tanítóképzőbe, mert, csak ez az egy iskola biztosított ösztöndíjat, és kollégiumi szállást. Így maga mögött hagyta az árvaházat, annak minden rossz emlékével együtt. Sikeresen elvégezte az iskolát, és friss diplomával, egy eldugott kis zsákfalu tanárnője lett. Egész életében ezen az egy helyen maradt, sem előre, sem hátra nem mozdult. Egyedül élt, egy garzonban, élete a napi rutinokból állt, sem vágya, sem reményei nem maradtak. Érzelmeit, már régen elrejtette, és a férfiakhoz sem mert nyitni, az egyetlen eset miatt, amikor átélte a szexet....

Negyvenes aggszűzként, amolyan bohókás vénkisasszonyként kezelték a faluban, de egyébként elfogadták olyannak, amilyen. Nőnapkor, a diákjai felköszöntötték, születésnapján a kollégáitól kapott valami semmitmondó vackot, és ezzel minden társadalmi kapcsolata véget ért. Nem gondolkozott a sorsáról, nem bántotta a dolog, elfogadta az életét olyannak, amilyen. A varázslást is elfelejtette. Ez is olyan, mint a többi különleges képesség, ha nem gondozzák elsatnyul, és letűnik. Soha nem jutott eszébe az egyetlen alkalom, amikor alkalmazta azt, mert akkor fel kellett volna idézni azt a szörnyűséget is, ami azt kiváltotta.

De azóta eltelt húsz év, és az idő mindent.....betemet.

Az igazgatóiban, az iskola igazgatója a naptárját nézegette amikor megcsörrent a telefon:

• Szerbusz Lacikám, Pesta vagyok.

• Pesta-uram! Szerbusz, miben állhatok a rendelkezésedre?- az igazgató ritkán esett ki a magasztos szerepéből, de most olyan nagy ember hívta, akinél muszáj volt pitiznie.

• Semmi kérlek, csak lesz ez a kampány. Na kérlek...de ez, csak kérés...kérlek, a jelöltünk fog nálatok kampányolni kicsit. Tényleg megkaptátok, már az iskola homlokzati felújítására a pénzt?

• Sajnos nem, elutasították formai okok miatt!

• Fenéket! Majd odaszólok a megfelelő helyre. Az ügy el van intézve. Tehát jó lenne, ha valami kis ceremóniát kerítenétek neki. Mit tudom én, valami okos gyereket, kitüntetne, vagy tanárt, nekem mindegy. Ha lehet ember legyen, nem szeretem ezeket az idegen fajokat. A trollok büdösek, a tündék, meg túl nagyképűek. Emberek vagyunk nem?

• Értelek uram-bátyám...persze, az ügy el lesz intézve. Ja és a homlokzat.

• Nyugi, kéz kezet mos.

Persze az ügy nem volt ilyen egyszerű. Egy zsákfaluban nehéz kiemelkedően okos gyereket találni. Meg, ha kitünteti az egyiket, akkor a másik szülei megorrolnak rá, neki, meg alig volt pár éve a nyugdíjig, addig szerette volna különösebb balhé nélkül kihúzni a posztjában. Tanár kellene akit ki lehet tüntetni. De ki legyen az?

Ekkor kopogtak az ajtaján, ás Boris tanárnő lépett be rajta:

• Igazgató úr, szeretném kérni, hogy új szivacsokat vehessek az osztálytermembe, mert a régiek, már teljesen elkoptak!

• Hmm- az igazgató hosszan nézte az nőt. Semmi nőies nem volt benne. Vékony, melltelen, teremtés állig begombolt blúzban, erősen őszülő haját kontyba fűzte. Az igazgató szerette a kósza légyottokat, és sohasem utasított vissza egyetlen alkalmat sem a pásztor órára, de ezt a nőt nem tudta elképzelni partneréül. Talán egy ostorral a kezében... Ettől a gondolattól jobb kedve lett- Borbála tanárnő, mióta is dolgozik maga nálunk?

• Tizenhat éve.

• Szép kerek szám. Hát kérem, ezennel örömmel tudatom önnel, hogy iskolánk elismeri azt az odaadó, lelkes, munkát, amit fáradhatatlanul végzett intézményünkben. Egy érdemrendet adományozunk önnek! Sajnos pénz az nem jár vele, de az erkölcsi elismerést úgysem lehet pénzben kifejezni! Gratulálok tanárnő!

Szegény asszony, se köpni se nyelni nem tudott. A legutolsó dolog amire vágyott a szereplés, egy ünnepségen. Utálta, ha figyelnek rá, de hogyan utasíthatná vissza az igazgató ajánlatát?

• Igazán semmi szükség erre....

• Nem! Semmi kifogás! Hogy lássa mennyire nagyra tartjuk önt, nem más, mint a képviselő úr fogja átadni az elismerést.

Az asszony tudta, hogy nem menekülhet. Meghunyászkodva valami köszönöm félét suttogva kisomfordált az irodából. Később jutott eszébe, hogy szivacs ügyben nem intézett semmit.

A falu életében piros betűs ünnep volt a díjátadó. Persze a tanárnőről senki sem beszélt, hiába ő lett volna a főszereplő, annál inkább suttogtak a képviselőről. Olyan nagy ember eljön ebbe az isten háta mögötti faluba! Micsoda megtiszteltetés! Izgalommal, vonultak be a közösségi házba a birkák.

Igen a BIRKÁK. Kevesen tudják, de a politikusoknak is van varázsereje, ami nem veleszületett képesség, mint például a jó tündéreknél, hanem kialakul az évek során azoknál, akik erre a pályára térnek. Ezzel a képességgel birkává tudják tenni a választókat, a kampány időszakára. A polgármester, egy ostorral terelte a négylábú gyapjas lényeket a nagy terembe, ahonnan eltávolították a székeket. Mivel jó vendéglátók voltak, egy szalmabála, és egy itatónyi jófajta VOS-víz várta a polgárokat. ( a Vos víz igazából csapvíz volt) Hangos, izgalommal teli bégetés hallatszott mindenfelől.

A képviselőt egy nyugati luxusautóval fuvarozták a helyszínre. Hatalmas súlyfeleslege miatt, segítséggel tudott csak kikászálódni a járműből, de legalább így a testőrei is megdolgoztak a pénzükért. Annak a pár ogrénak, meg farkasembernek jól jött az a pár euró amit ezért a melóért kaptak.

Az iskolaigazgató köszöntötte a nagy embert, és egy kis aperitif elfogyasztása után rögtön a pulpitusra kísérte.

• Híveim!- kezdte a kampánybeszédét. Szeretett hosszasan beszélni, persze mondani nem mondott semmit, csak üres frázisokat, mégis gyakran szakították félbe helyeslő bégetéssel a barmok. Beszélt, beszélt, és amikor a végéhez ért így folytatta- Most pedig kitüntetem, kedves kis községük megbecsült tanárnőjét, aki odaadó lelkes munkájával olyan tehetségeket nevelt, mint a polgármester fia a kis Lacika, aki az aszfaltrajz verseny hatodik helyezését érte el megyei szinten, vagy Kolompár Jeromos leánya aki az énekesi pályán ért el sikereket. A művésznő „Zsülike dalai”- című kazettáját megkapják ajándékba az itt egybegyűltek- ezt hangos üdvbégetés, és patadobogás követte- Szólítom tehát Borbála tanárnőt, akit mindenki, csak Boriskának hív, akit minden kis gyermek a szívébe zárt. Jöjjön Kedvesem!– nézett oldalra a túlsúlyos ember.

   

A pulpitusról nem lehet jól látni sem a nézőteret, se az oldalsó helyeket, mivel minden fény az előadóra vetül. A képviselő sem látta jól a tanárnőt, csak annyit érzékelt, hogy egy szürke árnyalak megmozdul, és elindul felé. Ahogy közelebb ért ki tudta venni a vézna testet, az őszbeforduló hajat, a kissé görnyedt testtartást. „Istenem -gondolta-nem találtak valami szebbet?” De persze az arcáról csak az oda varrt mosoly sugárzott. Amikor egymással szemben álltak, még akkor sem ismerte fel a lányt, akit annak idején megerőszakolt, és aki ezáltal a jótevője lett.

Boris, bezzeg ráismert erre az alakra. Csak akkor, amikor szemtől szemben álltak. Oly mélyre elnyomta azt a fájdalmas emléket, hogy amikor a tévében, vagy plakátokon látta ezt az alakot, abszolút nem kötötte össze az egykori árvaházi igazgatóval. Ám ahogy most előtte állt, felsejlett benne az a mohó szem, az az undorító mosoly, az a zsíros kéz. Undorodott ettől az embertől. Majdnem elhányta magát, mert érezte, hogy a gyomrában előre tör az az ismerős érzés. Tudta mi következik, megint az az undorító jó tündéri varázslat! Hát nem szenvedett eleget? Hát megint jót tegyen azzal az emberrel, aki egy életre tönkretette? Nem!-határozta el magát- még egyszer nem fordulhat ez elő. Szemével kiutat keresett. Mivel sohasem gyakorolta a varázslást ezért irányítani, vagy elfojtani sem tudta. Érezte nemsokára előtör belőle az az erő. Ekkor lenézett a pulpitusról, és a birkákat nézte. Felismerte bennük a falubelieket. Ott volt a pék, aki minden reggel mosolyogva köszön neki, vagy a virágboltos kisasszony, aki megajándékozta egy szál virággal, csak úgy, hogy jobb napja legyen. Ahogy így nézte a birkákat hirtelen rádöbbent, hogy itt szeretik az emberek, csak annyira elfojtott magában minden érzést, hogy ezt képtelen volt észrevenni. Ezek az emberek az ő családja. És ez a gusztustalan hájas pacni birkákat csinált a családjából!

Érezte, hogy ezek a gondolatok, csak erősítőként szolgálnak a kitörni készülő varázsláshoz. Megállítani nem tudta, de megpróbálta azt az ellenállhatatlan, mindent elsöprő jóságot a falu lakói felé irányítani. És sikerült! Mint egy energiarobbanás, megrázta az ósdi kultúrház eresztékeit a varázslat. A birkák hirtelen emberekké, trollokká, tündékké változtak vissza.

A képviselő életében másodszor látott ilyen varázslatot. Ekkor beugrott neki minden, az a nap az árvaházban. Sokszor gondolt rá, hogy megkeresi a lányt, és elmondja neki, hogy hálás azért amit tett vele, de amikor a politikai pályán félresiklott az erkölcse, lassan elfelejtette az olyan érzéseket, mint a hála. Most boldogan várta a csodát, hisz tudta, egy jó tündér, csakis jó dolgokat képes varázsolni. Akkor kezdett megijedni, amikor látta, hogy az asszony az emberekre irányítja azt. Kirobbant az erő, és a politikus elkezdett zsugorodni, majd felröppent a magasba, és ide-oda szállt, mint egy lufi, majd a végén, egy halk pukkanással elenyészett. Az immár visszaváltozott emberek nem értették a dolgot. Azt sem értették, hogyan kerültek ide, hiszen már józan eszüknél voltak, megszűntek birkának lenni. Akkor valamelyikük meglátta a díjat, és eszébe jutott, hogy mire ez az ünnepség.

• Éljen a tanárnő!- kiáltotta, és a tömeg átvette tőle ezt az éljenzést. Az iskolaigazgató, kapott az alkalmon, és kisebb beszédet rögtönözve kitüntette Borist. Utána ünnepséget csaptak, mindenkinek volt egy keresetlen jó szava a szeretett tanárnőhöz.

Rajta szinte észrevétlenül, de különös változások történtek. A haja, mintha kissé fényesebb lett volna, és a tartása se lett olyan görnyedt. És mosolygott. Olyan mosolya volt, hogy gyógyítani lehetett vele. Később, mikor az özvegy sírköves felkérte egy táncra, nem mondott nemet, hanem kellemesen hozzásimult a férfihez, és a legszívesebben örökké a karjaiban maradt volna.

Özvegy Kropacsek Ottokárné az éjszaka közepén arra ébredt, hogy szörnyű hányingere van. A mosdóhoz szaladt, és kiadta magából a vacsorát. Nem értette mi lehet a baja, hiszen nem evett sokat, mire ez a rosszullét? Közel hatvan éves volt, amióta a férje meghalt egyedül élt. Néha meglátogatta egyetlen fia, akire nagyon büszke volt. Nemsokára ő lesz az elnök! Hogyan is sejthette volna, szegény asszony, hogy a fiacskája újra vele van, és kilenc hónap múlva viszontláthatja.

Ja igen, amikor elmúlik a birkaság a választókról, az anyjukba kívánják a politikusokat...

Péntek.

Nem pontosan ez volt a neve, hiszen a törzsében a napokat nem egészen úgy számolták, mint a világ civilizált részén. Ha nem gond, én mégis így hívom őt a művemben, egyrészt, mert az egyik napról kapta a nevét, jelesül arról amelyiken férfivá lett, hiszen egy kisgyermeknek nincs szüksége névre. Név, csak, egy férfinek kell. Amikor végzett az oroszlánnal, egy szemmel kevesebbje volt, de ez csak növelte a szexepiljét, hiszen annál kívánatosabb volt egy férfi a nők körében, minél több, s látványosabb sérülése volt. Másrészt azért fogom Pénteknek nevezni, mert....na, de erre a műveltebb közönség már rájött, a többiek, pedig olvassanak tovább.

Amikor elindultak halászni a kis csónakjukkal, még nem látszott semmi jele annak az óriási viharnak, ami a nyílt tengeren, szinte a semmiből csapott le rájuk. Tudták, hogy mind odavesznek. Nem féltek, hiszen a férfi legnagyobb kalandja a halál, és a vízbefúlás jó halál. Kilencen vesztek oda. Igazából zavaros volt az egész, csak arra emlékezett Péntek, hogy hangosan énekli a többiekkel a harcosok dalát, amikor egy óriáshullám betakarta őket. Aztán olyan sokáig volt a víz alatt, hogy elvesztette az eszméletét, utolsó gondolata az volt, hogy jó lett volna utódot nemzeni.

Egy kietlen parton tért magához, lábai a tenger vizében voltak, csak felső teste feküdt az aranysárga homokban.

Mindez, immár húsz éve történt.

Nyolc év magány után jelent meg Robinson. Igazából nem tudta hogyan keveredett erre a szigetre, mert nem úgy festett, mint egy hajótörött, inkább úgy mint az az isten, akit egyszer gyerekként látott, amikor elszöktek a barátaival, hogy vadászosdit játszanak. Ekkor keresztezte útját, egy európai vadászcsapatnak, ami olyan húsz főből állhatott, de ez nem biztos, mert Péntek csak az egyet, kettőt, és a többet ismerte. Kettőnél biztosan többen voltak. Elől ment az Isten. Egy bennszülött gyermeknek legalábbis úgy tűnt, mivel magasan, egy elefánt hátán utazott, a többiek, főleg olyan fekete bőrű emberek, mint ő, gyalog követték, és súlyos rongyokba csomagolt terheket vittek a fejükön. Az Isten, fehér bőrű volt, ilyet addig még csak el sem tudott képzelni a kis bennszülött. Az arcát sűrű szakáll takarta, és ami elképzelhetetlen volt a számára, ennek a lénynek a haja aranyból volt. Csakis Isten lehetett. A nevét onnan tudta, hogy valahogy megmaradt benne az a különösen csengő szó, ahogy a szolgái szólították: Sir Robinson. Robinson.

Ám mindez, már oly régen történt, talán igaz sem volt. Most ennyi év magány után mégis megjelent itt a szigeten, ez a fehér bőrű, aranyszakállú ember. Isteni mivoltát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy nem öregedett egy nüansznyit sem, hanem pont olyan volt, mint ahogy az Péntek emlékezetében élt.

Sokáig azt hitte, csak a képzelete játszik vele, mert valljuk be, szégyen-nem szégyen egy vadászra, kezdett beleőrülni a magányba. Oly sokat próbálkozott megszökni a szigetről, de minden kísérlete súlyos kudarcba fulladt. Először az áramlatot, ami annak idején megmentette az életét, kellett leküzdenie. Sorra törtek össze a sziget szikláin kezdetleges tutajai. Csupán egyszer sikerült kikerülni ennek a rettenetes erőnek a hatásából, de két hétnyi hajókázás után kifogytak a készletei, a nap felemésztette vizét, és újra kómás álomba szenderült. Ismét ugyanezen a szigeten ébredt, a homokba temetve, körülötte a lélekvesztője roncsaival. Már régen nem próbált megszökni. Túlélni akart. Ment is minden, mert ahogy letett a menekülésről, rájött, hogy a sziget ellátja minden igényét. Ritkák voltak a viharok, a növények bőven teremtek, és a vaddisznók is tapasztalatlanok voltak, nem tudták hogyan kell megmenekülni Péntek, a nagy vadász elől.

Csak a magány kezdte felemészteni az épp elméjét. Talán az utolsó pillanatban jelent meg Robinson a szigeten. Első találkozásuk nem volt éppen a legbarátságosabb. Péntek gyíkokra vadászott, mert megkedvelte ezeknek a fürge lényeknek a húsát, és erős bőrükből jó szíjakat, és erős zsákocskákat tudott készíteni. Már vagy fél órája állt mozdulatlanul, feje fölé emelt lándzsával, mert csak akkor tudta megölni ezeket az okos lényeket, ha ők jöttek oda hozzá, és ehhez az kellett, hogy elhitesse vélük, ő is egy fa, az erdőből. Ekkor jelent meg Robinson. Jöttére szétrebbentek a gyíkok. Annyira felbosszantotta ez Pénteket, hogy nem is gondolva át tettét, a lándzsáját egyenesen az Isten szívébe döfte. Ám a lándzsa akadálytalanul hatolt át a fenséges testen, és állt meg a mögötte elterülő nádasban.

• Ezt ne csináld többet!- mondta mély hangján az Isten.

• Elriasztottad a gyíkjaimat!- magyarázta tettét amaz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy gyík miatt megölünk egy embert.

• Amúgy sem sikerült volna, öreg vagy te már a gyíkokhoz.

• Péntek nem öreg! Péntek jó vadász.

• Persze, persze- az Isten intett a kis fekete férfinek- gyere szedjünk kókuszt, megerjesszük- kacsintott pajkosan az öreg vadászra.

Péntek nem ellenkezett. A gyíkok úgy megrémültek ennek a sárga hajú idegennek a közeledtére, hogy egy pár napig biztosan nem veszik be a fa trükköt. Elindult Robinsonnal, és arra gondolt, végül is, nem rossz egy kicsit elbódulni a kókusz megerjedt levétől. Hát így kezdődött. Ezután mindenhova együtt mentek. Robinson igazából semmit nem csinált, csak beszélt, de ez elég volt ahhoz, hogy Péntek ne őrüljön meg. És ha úgy vesszük, mintha valamilyen varázslatot is alkalmazott volna, mert könnyebben ejtette el az állatokat, ha együtt voltak. Az estéket hosszú beszélgetések zárták, ahol főleg Péntek mesélt a gyerekkoráról, a vadászatáról. Arról, amikor férfi lett, és az oroszlánról, amit egy szál lándzsával a kezében cserkészett be, és ölt meg. Büszkén mutatta hiányzó szemét, és látta, hogy az Isten milyen irigykedve figyeli azt.

Több mint tíz év telt el így. Péntek nagyon megöregedett, már nehezére esett a járás, és érezte, hogy kínozza a köszvény. Több foga kihullott, már nem volt vonzó számára a hús, csak halat evett, meg puha banánt. Olyasmit amit az ínyével is képes volt megrágni. Robinson ezzel ellentétben semmit nem öregedett, igaz nem is csinált semmit. Nem vadászott, vagy halászott. Ha az orkán megtépázta kalyibájukat Pénteknek egyedül kellett azt megjavítani. De hallgatta a történeteket. És ez nagyon jólesett a kis bennszülöttnek. És az sem zavarta, hogy gyakran ismétli a sztorikat. Hiába ennyi év alatt kezdett kifogyni a történetekből. Egy szép napon a parton gyűjtött kagylókat. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor egyedül bóklászott. Nem tudta hova tűnik néha az Isten. De aznap reggel nem volt a kunyhóban. Nem aggódott, máskor is előfordult, már, hogy napokra eltűnt. Mindig visszajött, most sem lesz ez másként.

Ahogy szedegette a kagylókat, a tengerre tekintett, és a láthatáron valami furcsát látott: Egy óriási árbocos hajó tűnt fel a horizonton. Először azt hitte, hogy csak a gyengülő szeme tréfálja meg, de ahogy telt az idő, a hajó csak nem akart eltűnni, sőt egyre nagyobb lett. Ő ott állt, mint egy szobor, csak figyelt. Látta ahogy az óriás szerkezet a parttól nem messze lehorganyoz, és egy kisebb csónakot engednek róla a vízbe. Több ember szállt be a lélekvesztőbe. (nem egy, nem kettő)

Amikor partot értek, a kis embert még mindig abban a merev pózban találták. „Még több Isten” -gondolta.

Ahogy kiszálltak ezek a büdös szőrös teremtmények, csörögtek, csattogtak a fém ruháik, kardjaik miatt. A kis ember csak állt és néma maradt. Azok beszéltek hozzá, de egy szavukat sem értette. Robinsonnal ellentétben ezek nem ismerték az emberek nyelvét. A Péntek remélte, hogy nem a társáért jöttek, nem szerette volna, ha megint egyedül marad. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy elűzze ezeket az ismeretleneket a szigetről. Robinsonnak nem is kell tudni a dologról. Nézte ahogy ezek a dölyfös nagyképű idegenek, úgy járnak kelnek a szigetén, mintha az az övék volna. Nem! Ő ezt nem engedi! Elűzi ezeket az idegeneket a földjéről. Nem engedi, hogy megfosszák egyetlen társától. Lassan marokra fogta lándzsáját, ami mindig a hátára volt szíjazva bárhová ment. Fejében felidézte amit apjától tanult a harcról. Ember ellen, még sohasem küzdött, leszámítva azt az esetet, amikor Robinzonra támadt, de ő Isten volt, úgyhogy az nem is számított. Ősei veszedelmes harci kiáltása hagyta el a torkát, lándzsáját magasra emelte, és a betolakodókra rontott.

A holland halászok, nem tartottak a vén bennszülöttől. Tudták, hogy ezekkel könnyű szót érteni. Mindenféle csillogó vacakért értékes elefántcsontot, és gyöngyöket szerezhettek tőlük. De ez az öreg, már jóformán halott volt. Inkább megkeresik a többit, mert a törzsfőnököt kell megnyerni maguknak. Már készülődtek, hogy bevessék magukat a sűrűbe, amikor a kis ember rájuk rontott. Először nem értették mi történik, annyira groteszk volt a jelenet. Ez az alig ötvenkilós pacák egy szál lándzsával rohan feléjük. Rohan? Sántikál! Hisz alig bírt vánszorogni. Nem foglalkoztak vele, mint egy rossz kutyát egyetlen lövéssel leterítették.

Félnapi bolyongás után rájöttek, hogy ennek a szigetnek nincs több lakója, egyedül élt az öreg itt. Ráakadtak a kunyhójára is, ahol a kialvóban lévő tűzhelyből, még olykor szikrákat élesztett a kósza szellő. Benn az épületben megtalálták a múmiát. Holland lehetett a szerencsétlen, láthatóan lándzsa ütötte át a szívét. Szőke haja, és szakálla, még mindig díszítette teljesen összeaszott fejét. Évtizedek óta halott lehetett.

Péter és Pál.

Péter és Pál, tudjuk nyárban...ugye ismerősek Arany János sorai? Nos ebben a történetben, Péter, és Pál testvérek, egészen pontosan ikertestvérek voltak. Talán tőlük különbözőbb jellemvonásokkal felruházott embert, még nem hordott a hátán a föld. Péter, kötelességtudó, családszerető, amolyan nyárspolgárféle ember volt, két gyerekkel, szerető feleséggel, anyóssal, és egy takaros házzal, a belvárosban. Nem volt különösen gazdag, de ami igénye volt arra futotta, gyermekei nagy eséllyel diplomások lesznek majd, és a nyugdíjbiztosítása szerint, öreg napjaira is meglesz az anyagi biztonsága.

Pál ezzel ellentétben semmit nem tudott felmutatni, amit egy rendes életcéllal ellátott polgártól elvárt a társadalom. Iskoláit nagyon kínlódva, gyakran, csak a testvére segítségével járta ki, és amikor az általánost befejezte, nem is tanult tovább. Alkalmi munkákból élt, amelyek gyakran törvénytelenek voltak. Többször ült börtönben, kábítószer terjesztésért, kisebb lopásokért, igazi kisstílű bűnöző lett belőle.

Péter, és Pál nem szerette egymást. Igazából utoljára tizennyolc éves korukban találkoztak, amikor az édesanyjuk által szervezett születésnap botrányba fulladt, mivel Pál kissé beivott, és ráhajtott Péter menyasszonyára. Igazából ez volt az egyetlen alkalom, amikor Péter kiállt magáért, és egy jól irányzott ökölcsapással a padlóra küldte testvérét, aki ezáltal elvesztette az eszméletét, viszont kapott, egy életre szóló sebet a homlokára Péter eljegyzési kísérőgyűrűjétől. Azóta nem beszéltek egymással, és azóta hiányzik az egyik kis gyémánt a gyűrűből.

• Várj, segítek- mondta Péternek a felesége (a lány aki miatt oly régen összeverekedtek), és gyakorlott mozdulatokkal kötötte meg férje nyakkendőjét.- Biztos ne menjek veled?

• Nem, én is, csak anya miatt megyek. Megvárom a végét, és jövök is vissza.

• De, mégis, csak a testvéred volt...

• Ne kezd megint! Ez az én dolgom.

Amikor kiderült, hogy egy részeg prosti a tűsarkúja segítségével halálra rugdosta a testvérét, Péter nem gyászt, hanem megkönnyebbülést érzett. Nem sokat gondolt, Pálra, de minden ünnepségen, összejövetelen ott volt benne a félsz, hogy az megjelenik, magával hozza a feszültséget, ezért Péter sohasem tudta igazán elengedni magát, így lassan el is maradoztak a családi összejövetelek. A temetésre is, csak az édesanyja miatt ment el. Megértette, az asszonyt, az ő anyai szíve nem tehetett különbséget a fiai között.

Mikor elkészült, megcsókolta a feleségét, a gyermekei, már az autóban várták. Útközben kiteszi őket az iskolában.

• Apa, Pál bácsi a mennyben megy?- a kisebbik lánya volt mindig a cserfesebb.

• Ehhem- morogta, az orra alatt, túl kicsi volt, még a gyermeke, hogy megértse, ezt a dolgot. Mert az biztos, hogy Pál nem a mennybe kerül, gondoskodott róla. Nem volt nehéz elintézni, csak megfelelő helyeken megfelelő pénzösszegeket kellett letenni, és egy aláírás itt, egy tollvonás ott, máris megpecsételődött a testvére sorsa. Pál a pokolra kerül! Nem tudta mikor jön el az ő ideje, de biztos volt a mennybemenetelen, és nem akarta az örökkévalóságig a testvére képét látni. Tudta jól hogy mennek ott a dolgok...a család szent, meg ilyen marhaságok. Hát nem! Elég neki a földi pokol a testvére miatt.

Kitette a lányokat, azok kéz a kézben mentek az iskola felé. Hosszan nézett utánuk, ilyenkor büszkeség öntötte el a szívét. Nagyon sok békát le kellett nyelnie, kompromisszumot, kompromisszummal kötött, de megérte: biztonságos, boldog életet él. Kiszámítható a jövője, és ez így a jó. Most az egyetlen tényező is kiiktatódott, ami bizonytalanságot okozott, jól felállított életegyenletében.

Kocsival az út fél óráig tartott a temetőhöz. Előbb ért oda, mint a ceremónia kezdete, mert az anyja megkérte, hogy beszéljen az arkangyallal, hogy ha lehet ne a legdurvább helyre vigyék a testvére lelkét. Nem szívesen, de megígérte. Az rendben van, hogy pokolra juttatta Pált, de nem akart neki rosszat, bőven elég volt a távolság. Ha, már ott van, neki aztán édesmindegy mi lesz vele, majd intéz neki, valami kellemesebb állást azzal a borítékkal, ami kövéren lapult a zakója zsebében. Egyáltalán nem ütközött meg a korrupció ilyetén megnyilvánulásán, sőt örült is neki, mert így, ha pénzzel is, de befolyásolhatta a sorsát.

A temető kapuja kovácsoltvasból volt, és elég rozoga állapotban. Ezt jó lesz megjegyezni, mivel a cége az építőiparban tevékenykedett, talán egy kis üzlet is összejön ma....

Az apró asszony a gyász színébe öltözött. Szűk élénksárga ruhája alig takart valamit, nőies testéből. Ahogy megtörten fia elé sietett, a mellei kihívóan ugráltak a léptei ütemére, ás miniszoknyája alig takarta a harisnyakötője szélét, ami a hagyományos gyászviselethez nélkülözhetetlen neccharisnyát tartotta. Magassarkú bőrcsizmái a térde felé értek. Nem volt világos hogyan alakult ki ez a gyászöltözet, de emberemlékezet óta ilyet hordtak szeretteik elvesztésekor a megtört nők. Egyes kutatások a huszadik századi Celeb-özvegyekig vezették vissza ezt a hagyományt, de mivel nem volt döntőfontosságú tényező a történelemben, pénzelvonás miatt hamvába holt, ez a kutatás.

• Gizella nem jött el?

• Nem, megtiltottam neki, tudod, hogy milyen nehezen viseli a terhességet, nem szeretném, ha valami baja történne. Egy temetés nem való, egy várandós nőnek.

• Megértem- az anyja sikertelenül próbálta lejjebb húzni a mindig fel-felcsúszó szoknyát- elhoztad a pénzt?

• Persze, megyek beszélek az angyallal.

• Legyen jó helye, megértetted! Nem érdekel mit gondolsz róla, ő a testvéred.

• Rendben anya, nyugi, nem lesz gond.

Péter otthagyta anyját a nyitott koporsónál, amiben testvére, az ő kiköpött hasonmása feküdt. Nem vesztegette az időt nézelődéssel, egyenesen az angyalhoz sietett.

• Hozsanna!-köszöntötte a szentséget.

• Hozsanna néked is- az angyal esetlenül nézett ki behúzott szárnyakkal, de, csak így fért el a szűk ravatalozóban. – a testvéred lelkét, még nem szabadítottuk ki, gondoltuk megvárunk vele.

• Jaj, igazán nem kellett volna- szabadkozott Péter. Igazából fütyült az egészre, ő, csak megvesztegeti az angyalt, elkaparják a testvérét, és, már itt sincs.- Van, már döntés arról, hova kerül?

• Nincs!-dörögte a mennyei hang- De nagyon rossz életet élt, ahogy az meg vagyon írva, így eleve elrendeltetett a sorsa. A pokol kénes bugyraiban fog szenvedni, az idők végezetéig- mondandóját egy szellő megidézéssel fejezte be, mert szerette a közhelyeket, és ez elég látványosra sikeredett mindig...elalvó gyertyák, meg ilyesmi.

• Nos, pont ez ügyben kerestem meg szentségedet. Szeretnék esedezni a testvéremért, ha lehet, valami portási állást, esetleg, közmunkás ha lehetne, ami nem jár felelősséggel, és nem szenvedne sokat...

• Mivel tudod alátámasztani az érveidet?

• Szeretném ezzel a borítékkal támogatni az önök intézményét.- vette elő a zsebéből az előre odakészített vastag pénzköteget. Az angyal mohón kapott utána, és a szégyenkezés legkisebb jele nélkül gyorsan átszámolta. Megelégedéssel tette el a pénzt.

• Kinyilatkoztatás következik, és lélekfelszabadítás!- Dörögte hatalmas hangján, ami a temetési szertartás kezdetét jelentette. Az össze vissza bóklászó gyásznép bevonult a ravatalozó elé. Nem kevés pénzbe került ez a sok ember, de az anyja szíve megszakadt volna, ha a fia temetésén nincs tömeg. Évekig erről ment volna a pletyka a Zserbóban, ahová a barátnőivel szokott járni kávézni, és fiatal fiúkra vadászni.

Az angyal kimászott a koporsó elé, a halott fejéhez, hogy a lelket, amit majd magával visz, kiszabadítsa a test börtönéből. Végre volt elég hely, és szárnyait hatalmasra tátotta, lenyűgöző fenséges látványt nyújtott, és a hatás kedvéért a glóriáján is fényesített egy kicsit.

• Gyarló emberi lélek, ki bűnben fogantál, és bűnben.....- kezdte a hagyományos éneket, de szeme sarkából mozgolódásra lett figyelmes. Egy apró alak, közeledett felé, egy igazi bürokrata, mellényben, és kézelőben, meg valami szódásüveg szemüvegben.

• Elnézést angyalom, elnézést- tolakodott előre a koporsóhoz.

• Mit merészelsz szolga?!- dörögte az angyal, mert nem szerette, ha megszakítják, amikor szerepel.

• Angyalom, egy tévedést szeretnék tisztázni, egy kis semmiség, öt perc az egész.

• Nem várhat ez a temetés végéig?

• Nagyon, nem! Nagyon nem jó uram! Meg fogja látni, hogy ez nem várhat.- a kis ember élvezte a helyzetet. Olyan jelentéktelen volt, senki sem figyelt fel rá, a munkahelyén, az életben sehol. Ha kimaradt betegség miatt, és betelefonált, rendszerint azt sem tudták, hogy ott dolgozik. Most viszont mindenki ráfigyelt. Ez volt élete csúcspontja. - Kérem, itt ugye Pál fekszik, Péter öccse. Na kérem, a sorskönyvében benne van, hogy Pál züllött életet fog élni, stimmt, rossz iskola, stimmt, börtön, stimmt, verekedés a testvérrel, stimmt!

• Ha minden stimmt, akkor mit fontoskodik maga itt?

• Angyalom! Mert nem minden stimmt! Nézze a verekedést! Ide van írva, hogy Pál verekedés közben felsérti a testvére arcát, ami maradandó nyomot hagy. Ide van írva, tessék- nyomta a vastag könyvet a kis ember a hatalmas szárnyas lény orra alá.

• És ezzel mit akarsz mondani?

• Nézze, az arcát a halottnak! Ott a sebhely! Ez itten nem Pál, hanem Péter!

Péter érezte, hogy megfordul vele a világ. Hallott történeteket róla, hogy a sorsba, az eleve elrendeltetésbe olykor hiba csúszik, de ezt csak ócska pletykának gondolta, az nem lehet, hogy az Úr tévedjen.

• Lehetetlen ember!- az angyal kezdett valóban dühös lenni. Szeretett volna túl lenni a mai napon. Eleve utált a pokolra menni, az a sok kín, meg szenvedés, amúgy meg, holnaptól kivette az évi rendes szabadságát, és ő nem vágyott másra, mint kis angyalhölgyeket hajkurászni, a mennyország titkos zugaiban.

• Nem, nem nagyuram, nézze- és a könyvet mutogatta- Pálon van a sebhely, és Péter a halott.

• De, én vagyok Péter, és élek!-kiáltotta a megrettent testvér.

• Nem! - a kis ember hajthatatlan volt- kutakodtam, egy kicsit. Amikor megszülettek, az édesanyjuk, a nagykönyvnek megfelelően a Péter, és Pál nevet adta önöknek. Péter az első, Pál a másodszülött. Nos aznap a kórházban, ez a járvány-dolog miatt teljes káosz volt. Emlékeznek ugye, az a nagy átverés. Na szóval nem tudtak figyelni mindenkire, és annyi képzelt beteg jelentkezett, hogy kénytelenek voltak önkénteseket alkalmazni. Így kerülhetett a kórházba Kupidó. A kis mocsok, a mai napig azt az egy munkanapját emlegetjük. Sok borsot tört az orrunk alá, mint ahogy a példa is mutatja. Amikor a rábízott gyermekeket az inkubátor felé tolta, kihasználva, hogy a liftben egyedül maradt, kicserélte, a gyerekek karszalagját. Igazából Péter Pál, és Pál Péter.

• Biztos ez?- komorodott el az angyal. Utálta ha a dolgok nem az előre megírt medrükben folynak.

• Persze, itt a könyv, ott a sebhely, és ha ez nem elég, itt egy beismerő levél Kupidó elitéltől.

• Hm, ez perdöntő...

• De Angyalom!- kiáltotta Péter- ez nonszensz! Nézzék meg a Curriculum Vitaémat, én éltem tisztességben, én voltam eminens, nekem vannak gyermekeim, feleségem! Az itt- mutatott halott testvérére- egész életében csak a bajt kereste. Ne mán.

• Van e érved, magad mellett?– az angyallal viszonylag egyszerű volt zöld ágra vergődni. Ám Péter, már odaadta a borítékot, és több pénz nem volt nála. Talán eladhatná az egyik kocsit, vagy kivehetné a nyugdíjalapot...

• Kérem adjon pár napot, hozok érveket...

• Azt nem lehet- az angyalnak, csak az angyallányok, és a nyaralás járt az eszében- most vagy soha!

• Kérem...anyám...- Péter teljesen összeomlott- A gyerekeim, a feleségem! Anyám, segíts!

De az anyja csak ült szótlanul. Hogyan segíthetne a fiának? Pénze lett volna, de ez olyan döntés , amit képtelen volt meghozni. Hogyan dönthetne életről és halálról fiai között? Lehajtotta fejét, ezáltal még mélyebb belátást biztosított a dekoltázsába, aminek a kis bürokrata örült a legjobban, és csöndesen sírdogálni kezdett.

Péter kiutat keresett, fejében kavarogtak a gondolatok, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Érezte, hogy közeleg a vég. Kétségbeesésében térdre rogyott, és az angyalnak könyörgött, minden méltóságát levetve. Az, érzelmek nélkül figyelte az emberi lényt. Érvek híján egyértelmű volt mit kell tennie. Péter (vagy Pál?) feje fölé emelte a kezét, és elkezdte a szertartást. A térdeplő zokogó férfi testéből halk sóhajtással szakadt ki a lélek. Na, mínusz 21 gramm. A test elvágódott, élettelenül. A lélek, már nem sírt, nem könyörgött, őrá, már egy teljesen más fizikai, és érzelmi szabályok vonatkoztak, mint akkor amikor a test része volt. Az angyal elindult, és a lélek követte. Itt nem volt helye ellenkezésnek, az ellen semmilyen földi, vagy világi erő nem léphetett fel.

„Portás, vagy közmunkás....”-gondolta a lélek, hiszen az érvei az angyalnál, már rá vonatkoztak.

A koporsóban ezzel egy időben életre kelt a másik testvér. Mindent tudott, mert bár halott volt a teste, de a lelke nem hagyta el a tudatát. Kikászálódott a koporsóból, az anyja szorosan magához ölelte, és ezúttal az sem érdekelte, hogy a gyászruhája illetlenül magasra csúszott, ezáltal egy kis csipkét mutatva az alsóneműjéből, a kis perverz aktakukacnak.

Hosszú percekig álltak így, mikor az anyja megszólalt:

• Most mihez kezdesz fiam?

• Késő van, mennem kell a lányokért az iskolába.....

Adélnek.

Az Isten leszállt a virágra. Emberi ésszel felfoghatatlan idő telt el azóta, hogy utoljára a földre jött. Persze, Ő ezt nem tudta, nem érzékelte, hiszen az idő, nem létezik, Ő ilyesmit sohasem teremtett. Az időt az emberek találták ki, pusztán azért, mert féltek azoktól a dolgoktól amiket nem irányíthattak, nem rendszerezhettek. Kitalálták tehát az időt, ezáltal megbéklyózták saját létezésüket, álmaikat, vágyaikat, de mindezt boldogan önként tették, a látszólagos biztonság-érzése miatt. Az Isten ebbe nem szólt bele. Amióta az a dolog történt, az a nagy önállósosdi, elengedte gyermekei kezét.” O.K. No problem, ha nektek ez kell, boldoguljatok egyedül”. Persze az ember, ahogy rájött a tudás mekkora felelősséggel jár, rögtön kitalálta a vallást, ezt a se veled, se nélküled dolgot, hogy azért önálló vagyok, de légy itt, és segíts -féle valamit. Nem baj, ezen, már régen túltette magát. Néha persze figyelte fentről az embereket, hol elszörnyedve azok kegyetlenkedésén, hol megkönnyezve azok szívjóságát. Büszke volt magára, az emberek miatt. Szerette őket, mint bármelyik szülő, aki veszekszik a makacs önfejű gyermekével, de titkon büszkeséggel van tele, annak karakánságán, talpraesettségén, bátorságán.

Most emiatt a virág miatt szállt le. Olyan szépre sikerült. Amikor ezt a teremtés dolgot kitalálta, elképzelt fantasztikusabbnál, fantasztikusabb lényeket, amiket később meg is teremtett. Hatalmas hüllőket, óriás fákat, és mindenféle eszement kreaálmányt, válogatás nélkül. Sokat el kellett pusztítania később, amikor rájött, hogy nem minden helyénvaló, ami csak kipattan abból a mindenható agyából. Ekkor jött rá arra is, hogy hagyni kell a dolgokat, hagy döntse el az általa alkotott világ, mi marad meg benne, mi nem. Utoljára akkor szólt bele a természet rendjébe, amikor az embert megteremtette. Meg kell, hogy értsük: végtelenül magányos volt. Megteremtette az embert, játszani, de melléfogott. Annak nem volt elég az a szerep amire szánva lett, ő többet akart. Önállóságot! Hát megkapta, tessék.

Nagyon sokáig haragudott az emberre emiatt. Később magára, aztán mindenre. Amikor jól kiduzzogta magát, letekintett a földre, és újra atyai szemmel nézte a gyermekeit. Látta küzdelmüket a világgal, látta a halált a gyászt, de ugyanakkor elviselhetetlenül féltékeny volt, amikor a boldogságukat látta! Ő is vágyott társra, talán ezért teremtette az embert társas lénnyé, mert a vágyait alkotta meg bennük. Akkor jött rá, hogy mi hiányzik neki: Egy társ, egy vele egyenrangú! Megalkotta a fiát, akit ember szült neki. A fia nem csak társa, barátja lett, hanem az emberek képviselője is. Ő, mivel félig ember volt, jobban megértette azokat a vágyakat, félelmeket, amik ezeket a kis lényeket bántották. Ő lett a kapocs ember, és Isten között. Nem is foglalkozott többet a földdel, az a fia gondja lett. Ő boldog volt, hisz többé, már nem volt magányos.

Nem is hiányzott neki semmi, ezért nagyon nem is voltak tervei, oly régóta már nem is alkotott semmit.

Hanem egyszer, egészen véletlenül letekintett a földre, és észrevett egy hétköznapi csodát, egy virágba borult bokrot! A kis növény teljes bujaságával maga volt az élet, mindaz ami hiányzott az Isteni lénynek. Egyszerűen nem tudott ellenállni, le kellett menni a földre, hogy közelebbről is megszemlélje ezt a csodálatos dolgot.

A levél amire leszállt, szinte meg se rebbent a súlya alatt. A nap csodásan melegítette törékeny szárnyait, a szellő békésen hűsítette testét, egyszerűen minden klappolt, csodásan érezte magát.

Ahogy ott üldögélt a növény levelén, egy templomra lett figyelmes a közelben. Na igen! Ezt nem értette sosem. Miért építettek ezek templomot? Jó, tudta, hogy neki, meg miatta, de, hát az egész föld az ő temploma! Ezek az emberek bezárkóznak súlyos kövek mögé, elbújnak a világ csodáitól! Itt kellene térdelniük ez előtt a virág előtt! Be kellene szívniuk ezt a csodás illatot, gyönyörködni a virágok változatos, elképesztő szépségében. Itt vagyok, ez vagyok én, a virág, a fű, a föld! Ha velem akarnak lenni, miért bújnak el előlem?

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.

A templomban véget ért a mise, a hívők sokasága elkezdett kiözönleni a templom súlyos ajtaján. Öregek, fiatalok, gyerekek, özvegyek, házaspárok, mind ünneplőbe öltözve jöttek köszönteni az urat. A templomból kilépve sorra kapcsolták be a mobiljukat, a kimaradt nagyon fontos hívásaikat kellett megnézni. Az asszonyok, elkapták barátnőiket, és gyors információcsere közben rebegték el egymásnak aktuális pletykáikat. Kezeiken csemetéik csüngtek, akik halálra unták magukat a mise alatt.

– Hahó, Itt vagyok!- kiáltott feléjük az Isten, de azok nem hallottak egyebet, mint a szellőt, a levelek susogását, a madarak csivitelését. Illetve ezt sem hallották igazán. A fülük felfogta ezeket a zajokat, de agyukig, már nem jutottak el a csodának eme halk kiáltásai. Fejükben üzleti ügyek, családi problémák, ármányok, és csalárdságok jártak. Ide nem fért be az Isten. Pedig ő mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet! Gyönyörű szárnyaival integetett, elküldte a nap elől a felhőket, megkérte a madarakat, hogy a legszebb dalukkal csalogassák hozzá az embereket. Hogy jöjjenek, és lássák meg ebben a virágban azt, amiért érdemes élni. Senki sem figyelt rá.

Pontosabban a kis Adél látta meg egyedül. Négyéves szemének, csak most kezdett megnyílni a világ. Abban a korban volt, amikor a csodák, még teljesen hétköznapi dolgok, neki. Ő látta az angyalokat, a virágokat, a madarakat, és meglátta az Istent. Ha bárki más odanéz, ahová ő, igazából, egy pillangót látott volna, egy útszéli gazon, de ennek az ártatlan kislánynak nem voltak előítéletei, elméjét nem béklyózta meg a tudás, az a fals dolog, ami azt mondja, hogy csodák márpedig nincsenek. Egyik kezével édesanyja tenyerét szorongatta, aki a tisztelendő atyával váltott pár szót. Apja a kocsi távirányítójával bajlódott, így egyikük sem vette észre, a kis mutatóujjat, ami egyenesen az Istenre mutatott. Az anyja, egy pillanatra elengedte a kis kezecskét, mert a mondandóját egy gesztikulációval szerette volna nyomatékosítani. Ezt a pillanatnyi szabadságot használta ki a kislány, hogy közelebb jusson az Istenhez.

Az Isten rögtön észrevette a gyermeket. Hát felismert!-gondolta, és végtelen szeretet öntötte el a lelkét. Hát van remény! Látta ahogy a kislány apró lábacskáin, kacsázva elindul felé. Először, csak totyogott, de aztán ahogy megérezte azt a mindent elárasztó végetlen szeretetet amit ez a pillangó sugárzott felé szaladni kezdett.

Az Isten megérezte a gonoszt! Rossz ez a név, mert rögtön jelző is egyben. Nem volt az más, csak az ellentettje mindannak, amit az Isten képviselt. Szükség volt rá, mert a világ, csak úgy tudott stabil maradni, ha egyensúlyban volt. Kellett a fenn, a lenn, a tűz a víz, az Isten, A Sátán is hozzá.

A gonosz, egy kamion képében jött a földre. A sofőrje, már régen nem volt ura a járműnek. Tulajdonképpen semminek nem volt ura, mert az ital átvette azt a helyet a szívében, amit egy asszonynak, gyermeknek, vagy Istennek kellett volna elfoglalni. Markolta eszelősen a kormányt, de a szesztől a szemhéjai nehezekké váltak, és hosszú másodpercekre lecsukódtak.

A kis Adél nem érzékelte a veszélyt. Ő szaladt-szalad, az Isten felé.

Az Isten megrémült! Ez a kis lény az egyetlen aki felismerte! Nem veszhet oda! Azonnal cselekedett. Elrugaszkodott a virágról, és egyenesen a kislány felé repült, pilleszárnyait meghazudtoló gyorsasággal. Abban a pillanatban kapta el Adélt, amikor a kamion szörnyű csattanással péppé zúzta a testét. De sikerült! A karjaiban tartotta a kislányt.

• Szia, te ki vagy?- kérdezte a gyermek.

• A barátod vagyok!

• Nagyon szép pillangó vagy- jelentette ki a kislány, de az Isten nem figyelt. Ő már magasan járt, a kislánnyal a kezében, és örült, hogy sikerült megmenteni ezt az ártatlan lelket. Odalenn többen próbálták visszafogni a fájdalomtól félőrült anyát, aki a kamionhoz akart rohanni. Sikoltása a legborzalmasabb hang volt amit az Isten mérhetetlen hosszú élete során hallott. Ahogy szállt fölfelé a mennybe, megeredtek a könnyei, és nem értette miért sír együtt azzal a földi asszonnyal, hiszen nem történt semmi baj. Adél, már otthon van!

   

Hiába, csak, egy Isten volt, nem érthette az embert.

Háromkirályok.

Gáspár és Boldizsár, már két napja nem beszélt egymással. Géza nem is igazán értette, hogy min vesztek össze, de nem is érdekelte, örült neki, hogy bedugult ez a két barom. Már nagyon unta útitársait. Amikor, meg megtudta, hogy Legót, meg Barbi-babát hoztak...hát, igazán csalódott bennük. Ő „csak” egy dobot bonbont hozott. Na és? A lényeg a szándék nem? Ezek meg azt hiszik, ha ilyen drágaságokkal árasztják el a kisdedet, majd ők lesznek a menők. Francot!

Harmadik napja tevegeltek a kietlen sivatagban. Csak éjszaka utaztak, követve a csillagot, nappalra mindig kerestek valami árnyas helyet, ami nem volt egyszerű ebben a földi pokolban.

Amikor elindultak, még nagy volt köztük az egyetértés. Vidám történetekkel szórakoztatták egymást, útjukat hangos nevetés kísérte. Ez a néger, nagy öblös hangján úgy tudott nevetni, hogy az embernek öröm volt hallgatni. Nevethetett is, elvégre semmi más dolga nem volt. Hülye volt az állatokhoz, még a tevét sem tudta felmálházni. Alig bírták vele megértetni, hogy ez olyan út, ahová egyedül kell menniük, és nem kísérheti el őket a szolgák hada. Persze az első éjszakán kiderült, hogy a társait akarta csicskáztatni. A köcsög! Még, hogy készítsünk neki teát, meg a tevéjét lássuk el....ott dögöljön meg a teve a súlyos nyereg alatt ahol van!

A másik kiskirály, meg, a kifinomult ízlésű! „Jaj, nincs virágméz a tejbe? Csak ez a hárs?” Majd kap ő olyan hársot! Csak köpködött, amikor tevehúggyal beízesítették neki a teát. Hehe, kardot akart rántani, de ezer éve nem használta, annyira berozsdált, hogy nem jött ki a hüvelyből. A néger akkor röhögött utoljára.

Harmadik hajnalon éppen szállást kerestek nappalra, amikor a távolban egy kihunyóbán lévő tábortűz utolsó pislákolását vették észre, egy kis oázis mellett. Semmi extra, csak pár pálmafa, de talán itt fel tudják tölteni a gyorsan apadó kulacsaikat. Kicsit aggódtak amiatt milyen emberek gyújthatták azt a tüzet, mert manapság a közbiztonság valami rémes volt, de nem gondolkoztak sokat a dolgon, hiszen mindenképpen meg kellett szállniuk nappalra, és közel, s távol ez volt a legalkalmasabb hely. „Talán ezek a vándorok, már tovább is álltak.”- gondolták, bár az furcsa lenne, mert a tüzet senki sem szokta eloltatlanul magára hagyni.

Ahogy közeledtek az oázis felé, egyetlen alakot vettek ki a hajnali szürkületben. Egy idős embert, aki göcsörtös botot szorongatott, még göcsörtösebb kezében, és néha meg-megpiszkálta a tüzet. Valamit melegített, talán vizet kávénak, vagy teának?

• Csá csumi!- köszönt neki a néger- Mizujs papa? Lehereveredhetünk melléd?

• Gyertek, van itt hely elég.- az öreg a puha langyos homokra mutatott maga mellett- kértek levest?

• Jó öreg!– az elhízott királynak összegyűlt a nyál a szájában- Milyen leves az mondd?

• Hát, gyíkleves. Itt találtam a fák alatt, sütkérezett, most meg föveget.

A néger teli torokból kezdett hahotázni erre a viccre. A többieknek is jobb kedve lett, látva az öreget, és látva a meleg ételt.

• Aztán hova indultatok el?

• Betlehembe, mert ott fog megszületni a legnagyobb király, aki megváltja bűneitől az egész világot!

• Hmm- húzta össze a szemöldökét az öreg- nem vállalja túl magát ez a ti királyotok?

• Ő az Isten fia, bármit megtehet.

• Érdekes- az öreg felállt, és edényeket vett elő számtalan csomagja egyikéből- Tessék szedjetek magatoknak.

Csendesen falatoztak a finom gyíkhúsból, és bár Menyhértnek hiányzott a bors, Boldizsár pedig az adagot kevesellte, szólni egyik sem szólt, csak csámcsogás hangja hagyta el a szájukat, az pedig a legnagyobb udvariasság házigazdájukkal szemben.

Az étel elfogyott, békésen heverésztek a gyér fák által biztosított árnyékban. A forrás vékonyan adagolta a vizet, lassacskán teltek meg a kulacsok.

• Ennyire biztosak vagytok a jóslatban?- az öreg pipázott, és a szemtelen legyeket terelgette aszott lábszáráról.

• Hát nem tudom- Gáspárt is bántották ezek a piszkos kis jószágok- nekem a feleségem mondta, hogy jöjjek el, mert a szomszéd Kropacsekné hallotta, hogy híres lesz aki megnézi a kisgyereket. Amúgy meg, úgyis szerettem volna kimozdulni....

• Papucs!– köpött a tűzbe Boldizsár.

• Anyád a papucs- ugrott talpra amaz- pakolj fel!– és beállt bokszba, vagy karatéba, elég nehéz volt eldönteni, kissé nevetségesen festett.

• A franc a pofátokat, már három napja a hülyeségeteket hallgatom, hogy nyelnétek le a nyelveteket!- Géza teljesen kikelt magából. Igazából konfliktus kerülő volt, nem szerette a balhékat, de három napi stressz után, már nála is elszakadt a cérna- Na, menjetek a picsába! – kiáltotta, és felugrott a tevére, és elviharzott.

Csendesen üldögéltek tovább, gondolták harmadik társuk hamarosan visszatér, mert sokáig úgysem bírja ezt a meleget, és a hirtelen haragjában vizet sem vitt magával. Honnan tudták volna, hogy Géza teljesen tapasztalatlan volt sivatagi túrák tekintetében. Az első óra után, már csillapodott a haragja, és ment volna vissza a biztonságba, de teljesen eltévedt. A szinte egyfolytában fújdogáló szél, minden nyomot eltüntetett, és tűz füstjét sem látta bárhogy meresztette a szemét. Még egy napig húzta, amikor összeesett, teljesen kiszáradt. Utolsó emléke, egy hiéna volt, ami a pofájába röhögött.

A többiek útra készek voltak. Kicsit furcsállták, hogy harmadik társuk nem tért vissza, tapasztalt utazókként el sem tudták képzelni, hogy eltévedt. A gond az volt, hogy a jóslat „három királyokról” szólt, ők, meg csak ketten voltak. És ők sem beszéltek egymással. Ezen változtatni kellett, mert tetszik nem tetszik egymásra vannak utalva.

• Most mit csináljunk?- Boldizsár, a szíjakat húzta meg a tevén, és harag ide-oda, a társa tevéjét is leellenőrizte, mert csak neki lesz vele baja, ha leesik amaz ment közbe.

• Nem tudom, hárman kell lennünk. – ez gond volt nekik, szerették volna rendesen csinálni ezt a dolgot. Félő volt, ha elcseszik, kimaradnak a bibliából. De mitévők legyenek?

• Na, gyerekek, akkor itt elválnak útjaink!- az öreg hátán hatalmas pakkban volt minden ingósága, kezében pedig a göcsörtös bot. Ahogy a két király, tevéjének magasából lenézett a kisöregre, egy kósza gondolat kerülgette mindkettőjüket.

• Mondd, csak jó öreg, hova igyekszel?

• Amerre a lábam visz. Nincs úti célom, szeretek új tájakat megismerni, és új embereket is.

• Miért nem tartasz velünk Betlehembe? Ha neked úgy is mindegy....tudod, három ember kell a küldetéshez...

Az öreg összehúzott szemmel nézett a két utazóra. Végül is, megnézheti magának ezt a „Világkirályát”- Egye fene!- mondta hangosan- Veletek megyek.

• Ez örömhír!- Gáspár egészen felderült- Hogyan szólíthatunk?

• Sok nevem volt, már, de ti, csak hívjatok Menyhértnek.

Azzal elindultak a csillag irányába. A két király elől ment a tevével, Menyhért pedig gyalog követte őket. Majdnem egész éjszaka mentek, és, már táborhelyet kezdtek keresni, amikor a távolban egy város fényeit vették észre.

• Megeszem a kalapomat, ha ez nem Betlehem!. – Gáspár, teli torokból felkacagott a megkönnyebbüléstől- Gyertek, érjünk be a meleg előtt!– kiáltotta, és nagyobb tempóra ösztönözte a telvéjét. Letudják hamar a kisdedet, és keres, valami jó szállást, fürdővel, lányokkal....Istenem, de jó lesz!

Kicsit messzebb volt a város, mint gondolták, de a kényelem ígérete erőt adott nekik. Egyedül az öregen látszott, hogy fárad, le-le maradozott társaitól. Nem elég, hogy gyalog volt, de a hátát is húzta a málhája. Ki így, ki úgy, de beértek Betlehembe.

• Akkor, merre keressük a gyereket?- kérdezte Boldizsár, s közben elővette kulacsát, és lehörpintette annak teljes tartalmát. Az öreg, csak nyelt egyet a látványra, néki már órák óta elfogyott a vize.

• Te figyu..- húzta össze a szemét Gáspár- mi lenne, ha előbb felfrissítenénk magunkat? Mégse állíthatunk be egy Istenhez ilyen porosan....ugye...

• Igaz..- helyeselt társa, de közben a szemével az öreget nézte. A társa megértette a célzást. Mit csináljanak az öreggel addig, míg ők kiélvezik az ilyen házak szolgáltatásait? - Figyelj Menyhért csákó, várj, meg itten minket, mi elmegyünk, mert dolgunk van. Max egy, vagy két nap, és itt talizunk. Oxi?

Az öreg, megint azzal résnyire húzott szemmel figyelte társait. Ő sem ma jött le a falvédőről, tudta mi a dörgés. Na, de mit tehetett? Mondta nekik, hogy megvárja őket. Keres, egy forrást, mert szomjas, meg megnézni maradt e a gyíkhúsból.

Gáspár, egy aranypénzt dobott oda, mint valami koldusnak- Egyél egy jót!– kiáltotta, és jókedvűen csatlakozott társához, majd elindultak a nyilvános ház felé.

Az öreg nehézkesen hajolt le a pénzért. Sohasem koldult, ő vándornak tartotta magát. Egész életében az élet értelmét kereste. Nem hitte el, hogy csak ennyi legyen, hogy megszületnek az emberek, van egy két jó napjuk, meg sok-sok rossz, majd meghalnak, és vége. Valami oka, célja biztosan van az életnek. Hosszú vándorlása alatt megismert sok vallást, sok istent. Találkozott szent emberekkel, sarlatánokkal, gyógyítókkal, csalókkal, de igazából sosem jutott közelebb a titokhoz. Ahhoz az ősi, nagy titokhoz, ami megmutatná neki, hogy miért van a...Minden?

Lassan felvette a pénzt, és eltette ezernyi zsebei egyikébe, majd kiegyenesedett, botját megmarkolta, és elindult a városba.

Rásötétedett, de, még mindig éhezett. Vizet sikerült szereznie egy közkútból, de sehol sem talált helyet ahová behúzódhatott volna, aludni, és elkölteni kétes ebédjét. Mindenki a koldust látta benne. Ahogy így bandukolt a koromsötét utcákon, egyszer, csak gyermeksírásra lett figyelmes. A hang, egy istállóból jött. „Nofene, ez, meg mi?” Gondolta megnézi, mire ez a nagy lárma?

A szegényes istállót, egy újszülött hangja töltötte be. Csak sírt, sírt. Mellette, egy sápadt madárcsontú asszony gubbasztott a kimerültségtől el-elbóbiskolva. Ügyesen, jászolból alakítottak ki bölcsőt a kisgyermeknek. Az öreg felbukkanására a nő felriadt. Annyira fáradt volt, hogy megszólalni sem tudott. A szülés kivehette minden energiáját, csak néha simította meg gyermeke arcát, de az, csak sírt, és sírt.

Az öreg, ahogy ránézett az alultáplált nőre, rögtön megértette mi a baj. Nincs elég teje, a gyerek, meg a születés jogán jogosan követeli a jussát. Hmm ennek nem lesz jó vége!

• Kedvesem!- szólította meg az anyát- Szereted-e a gyíkhúst?– és a választ meg sem várva, már le is dobta válláról a súlyos terhet. Kipakolt a pakkjából, számtalan lomja között valahol a mélyben rejtőzött a maradék étel. Mikor meglelte, odanyújtotta a gyenge asszonynak, és egy kacsintással biztatta az étkezésre. Az elfogadta az ételt, de szeme sarkából gyermekét nézte, aki egy pillanatra sem hagyta abba a sírást.

• No kisember! Gyere csak ide!- az öreg gyakorlott mozdulattal fogta meg az apró emberkét. Számtalan gyermeket tartott, már a kezében hosszú élete során, köztük nem egyet, ami a sajátja volt. Egyik gyermeke sem érte meg a felnőtt kort. Nem tudta, miért nem adatik meg neki az, hogy lássa felnőni utódait. Vagy betegségben, vagy balesetben haltak meg, de volt amelyiket az eberek kegyetlensége pusztított el. Igazából a vándorlásra is az elkeseredés indította el. Mert nem bírta már elviselni többé a fájdalmat.- Na, amíg az édesanyád eszik, mondok neked, egy szép történetet.

Az öreg mély dörmögő, szuggesztív hangjára a gyermek reagált, és elcsendesedett. Szemeivel, az öreg szemein csüngött, és az belekezdett a történetbe:

• Mesém, három napkeleti bölcsről szól, akik igen nagy tudású emberek voltak. Útra kerekedtek, hogy köszöntsék az Istenük fiát....

És mesélt, mesélt, egészen addig, míg a nő jól nem lakott. A gyermek csendben hallgatta az öreg szavait, már, már úgy tetszett megérti azokat. Amikor, a nő végzett, átvette a gyermeket, akit sikerült végül megszoptatnia.

Az vándor csendesen üldögélt a sarokban, és ahogy elnézte ezt az anyát, karjában a gyermekkel arra gondolt, hogy talán ez az élet értelme. Életet adni.

Hajnalban csendben távozott. A nő nem vette észre, mert végre, napok óta először sikerült mély álomba szenderednie. Amikor felébredt, már nem találta jótevőjét. Csak egy kis csomagot. Benne a tömjénnel, meg egy kis mirhával, ez az öregé volt, gondolta jól jönnek az asszonynak ezek a gyógynövények, hiszen elég rossz bőrben volt. A csomag tetején, pedig ott díszelgett az aranypénz.