Titok

A kedvenc tanárom Jani bácsi,
mert mindig olyan kedves.
Az ölébe ültet és megsimogat,
és finom cukrokat szokott adni.
Azt mondja, olyan szép
vagyok, mint egy hercegnő.

De apukámnak nem szabad
ezt elmondani.
Azt mondja, ez csak a
mi kettőnk titka...

 

 

Ha a pának

Ha a pának rossz a tegnap,
ha a pának baja holnap,
ha a pának fája-mája
sámít, ásít mára szája
smár a mese sema régi,
irtó-birkózást ígéri -
de inkább aztán alszik mégis,
szomorkodom aztán én is,
nem kérdezi: Fiam, hol vagy?
Seteg nappvagy, mavagy holnap...

ráragad a fáradtságból kiszakított pillanat,
bejön teste, de a lelke sajnos, odakinn marad,

csak dolgozóba, mindig oda,
utána csak alszana,
fekszik-fekszik, pedig fia mindig-mindig játszana.

Ha nagy leszek, olyan leszek,
az apámnak mindent veszek,
kocsit, házat, pénztet, álmot,
megveszem én a világot.
Odaadom mindet neki.
örüljön, ha azt szereti.
Aztán alhatna egy hetet.
Vagy akár egy egész telet.

Aztán ha felébredne,
csakis az enyém lenne...

 

 

 

Nem leszek a barátod

Megfenyegetett, hogy "Nem leszek a barátod",
ez nálam bevált. Na látod?
Így tud érvelni egy négyéves fiú,
életed, halálod,
terveid, esélyek
kétsége - kétségek...
Nem lehetek az apja
a szó szoros értelmében,
hisz egy apa ott van,
ahol éppen szükség van arra,
hogy támasz legyen...
Na, ez nem megy nekem.
A távolság,
mint valami gonosz szörnyeteg,
megakadályozza, hogy ott legyek...
és megértem, ha haragszik rám,
amikor elmegyek.
Kis buta... nem érti, hogy
konyhabútor kell,
meg új tető meg...
a franc az egészbe...
Beletörődtem!
Ezennel kijelentem,
ennek a nyöszörgésnek ünnepélyesen vége!
Többet nem írok erről verset,
ám mivel ez az utolsó, még beleírok egyet:
Lemondtam arról, hogy
napi apa legyek,
hogy együtt éljük le az életet,
de harcolni, küzdeni, tenni fogok érte,
hogy ez a kis elme végre belássa:
Nem tehet ellene, mert az az életcélom,
hogy legyek a barátja.
Legyek a barátja!

 

 

Skype

- Szia, Édesapa, vettél nekem autót?
- Nem, mert nagyon szépet kaptál
tőlem, tudod, legutóbb...
- (akkor) Szia, édesapa, majd holnap is hívjál.
- De... de még, akarok, még... valamit még... várjál...

(Igen, veszek neki holnapra,
mert akkor egy pillanatra
játszik velem, és megkér erre,
megkér arra, szedjem le a kerekét,
villogtassam, ütköztessem,
mutassam az elejét.
Mikor hozom? - Úgy vár(ja) már,
és boldog vagyok, oh, én szamár.
Mert vele együtt elhiszem...

Hosszú ez a három hónap.
A skype csak az életem.)

 

 

Egy Példakép kétségei és a tipródás vagy ilyesmi

Egy kisfiúnak az apja a szuperhős

Ha
talmamban lenne változtatni rajta,
léha életlenem nem lenne oly gyatra,
Neki látnám, s nekem,
nem húznám már tovább,
okkal sokkoltatnám roppant-nyugdíj nyomán
felvett életcélom,
hogy a pénz majd felvet,
hát térben maradnék, de
a record felvett.

Elvet elvetettem,
álmot meg nem éltem,
félek félni is most,
adj, mert kínos kérnem!
Fajanszból kikapart
fajankóként élek!
Lekapart varamból
épp egy picit vérzek,
Lényegében ennyi,
akkor számolhatok?
Volt pár szó, pár kínrím,
elsuhant sóhajok,
hónaljba szorított nyakam nyurga nyűgje
visított, mint borral nyakon öntött ürge,
de...
Ha hinni lehet nekem,
úgy van, ahogy mondom,
példaképpé váltam,
bár
erre nem volt okom.

Gyermekem szemében én vagyok a minden:
utánoz, lemásol,
ki kincs, ki nincs, ki intsen,
mert a fele-
lősség is sok, nemhogy az egész,
mi vállamat nyomja,
nyegle éltem nehéz,
gombba varrva, hogyha
akadálypályáját járom macskakövön,
ha rádöbbenek, mi lettem,
érzem, ütnek. Tö... (alul-övön)
"Mert Apa így csinálja, Apa is így teszi,"
ezzel meg van fogva,
kis gyermeki zseni,
és úgy tesz, és úgy csinál, mint az eszményi apa,
kinek jellemében nincs semmilyen hiba...
De létezik az? (kérdem),
kinek, nem kell érdem,
mert oly tökéletes, hogy példakép lehet?
Vállalnom kell, mert muszáj,
e súlyos főszerepet!
De kétségek gyötörnek, mi lesz, ha kiderül,
hogy hamis volt a bálvány?
(bálvány állvány "ledűl"),
Mi, lesz, ha gyermekem oly tapasztalt lesz egyszer,
hogy nem téríti majd el
egy megteremtett snasszer?
Ha rájön, hogy apja
is
csupán, CSAK
egy,
ember?

PROLÓGUS:
(ki gyermeket vállal,
mind-mind nagyon merész,
mert ez oly gyönyörű,
mert ez olyan nehéz).

 

 

Makcsa Úr

Emlékszem, barátomnak voltam épp segítni,
Családi ház körül, mi szokás falun,
Mikor egy bokorból reám vicsorított
Egy gubancos szőrű, kis girhes faun.

"Ez vagy valami, vagy megy valahová!"
Viccelt a komám, s továbbhaladt,
Én álltam, mert láttam e parány vakarcsban
A szépséget, az ázott szőrpamacs alatt.

Ölem rejtekében loptam haza gyorsan,
Tudtam, a nejem mérges lenne érte,
Hogy meglágyult a szívem, vagy talán az agyam,
Mert hazahozok egy ilyen hívatlan vendéget!

A padlásra rejtettem, (majd megetetem néha)
Ott a kedvére foghat egeret,
De nem maradt titokban soká jelenléte,
Mert felnyávogta nékem a gyereket!

Volt nagy öröm, duhaj, boldogság, meg lárma,
Mit asszonykám nyelve fűszerezett nagyon:
- Ha megdöglik, remélem akkor is, ott leszel,
Elmondani lányodnak, mért ütötték agyon?!

Tudniillik, főúton van családi fészkünk.
S kislányunk nem egyszer gyászolta kedvencét.
Legutóbb fias macskánk halt meg előttünk,
Rohannak a kocsik, mintha nem lenne rajtuk fék.

"Miért van az Apa, hogy akit szeretek,
Tegnap a labdámat vidáman kergeti,
De most, az úttesten fekszik ott a porban,"
Hát milyen az Isten, hogy mindenem elveszi?"

Én csak bólogatok, ígérem, vigyázok,
Nem hagyom gyermekem szívét összetörni!
A házunkból majd erős erődöt építek,
Hova a halál nem tud majd bejönni.

Teltek a hónapok, a Makcsa cseperedett,
(Nem tudom, hogy kapta ezt a hülye nevet?)
Akrobata, zsonglőr, s bűvész volt egyben,
Mert minden potyakaját nyomban eltüntetett.

Hanem ahogy eljött az a bizonyos korszak,
Mikor a hormonok mondják meg az adut,
Szomorkás szemekkel, s földöntúli hanggal
Kezdte el bámulni a távoli kertkaput.

Nem volt már önfeledt véle minden játék,
S a tányérján gyakran maradt maradék,
Eljött az a perc is, mikor kislányomnak
Megcsikarta apró tenyerét.

Sosem panaszkodott Nékem a gyermekem,
De láttam rajta, nagyon nyomasztja a dolog,
Hisz olyan szép a világ, (már az Ő világa)
Nem érti, Makcsa úr véle mért nem boldog?

S egy reggel hiába vártam dörgölődést,
Mikor félálomban a kávéhoz csoszogtam,
Nem értettem miért, de baljós érzelemmel,
S már éberen az ajtóhoz rohantam.

"Istenem, az ajtó!!! "Nyitva volt egy résnyit,
Mi lesz most? Mi lesz most? Hűha, teremtette...
Egy pizsamás angyal fogta meg kezemet:
"Édesapa, ne félj, ez az élet rendje!

"Hát Te voltál?" - kérdeztem, s megláttam nejemet,
Azt az "ugyemegmondtam" ábrázatot rajta.
De ehelyett szeméből megindult a könny,
Hát még Ő is ezt a macskát siratja?

Kapkodva öltöztem, s rohantam keresni!
"Megleszel, nyavalyás, aztán kiheréllek",
Ez járt a fejemben, mert nagyon rettegtem
Összetört bánatától kislányom lelkének.

Nem lett meg, csak másnap, a házunk előtt hevert,
Egy autót kissé majd javítani kell,
Gyermekem állt némán a kis szőrgóc mellett,
Azt hittem akkor, engem a föld nyel el.

Volt egy lapos kövem, azt tettük a sírra.
Ráírtam festékkel: "Itt Nyugszik Makcsa Úr".
Nem mertem sem nejem, sem lányom felé nézni!
Nem jöhet a könnyem, a szél hajamba túr.

"Na menjünk, be!"- invitált gyermekünk szelíden,
Mi értetlenül néztünk össze asszonyommal:
Ennyi? Semmi dráma? Hát nem kell vigasztalni?
A megkönnyebbülés vegyült bennünk borzalommal.

"De meghalt!" futott ki számon a gondolat,
Inkább a nyelvem haraptam volna el,
"Tudom, Édesapám, ez a dolgok rendje,
Biztosan valaki így rendelte el."

"S nem bánom, hidd el, bár hiányzik a játék,
De senki senkinek sem a tulajdona!
Tudom, hogy Makcsa Úr sem bánja a dolgot,
Mert macskaként volt egy igaz napja."

(Neveljük gyermekünk? De balga az ember!
A gyermek az, bizony, ki minket nevel!
S tanulhatunk tőlük Ősi bölcsességet!
Csak szeretni, s csöndesen figyelni kell.)