Már, csak volt időben gondolunk egymásra, mióta ráakadtunk fejenként egy s másra, ahogy piócaként szívtuk ki a másikból a lelket, nem variáltunk vagy álltunk meg egy percet, továbbléptünk, s ezzel a lépéssel szakítottunk minden fals érzéssel, nem jól törődve azzal a vérzéssel, mit állítani akartunk két kézzel. Míg elmentél valami rongyért, én addig szorítottam, de alatta gyűlt, csak gyűlt a tócsa, szemében a fásultság szikrája felcsillant, s tudtam, e jelző nem, csak rossz, de ócska. Mire visszaértél a kötszerrel hozzám, a szerelmünk kezem közt már nem élt, utolsó szava harsogott fülembe, nem könyörgött, követelt, sírt s nem remélt. Csak azt súgta: Sajnálom... és elment csendesen. Mi egy percig még egymás kezét fogva gyászoltuk szegényt, aztán rendesen eltemettük. El - egy nagy toronyba. Hogy mindenki lássa, mivé lett a kettőnk egykor mindent elsöprő, naiv ideája, Én elmentem balra csendesen zokogva, Reád várt szívednek újabb katonája. Hát éljünk boldogan, ha ez lehetséges, tegyünk meg mindent, hogy ne törjünk össze... Hiszem azt, hogy ez így elégséges... Hiszem! Hiszem! Hiszem! ...elhiszem... bár... kötve...
Mocskosan
A legmocskosabb pornót álmodom feléd, mikor rád gondolok - de nem a lelkedre, tested tesztje lenne, amikor egyszerre őserőmet önteném beléd.
Ne légy szende szűz, ki férfivágyat űz! Légy tapasztalt vágykorbács kezelő, mikor a fortyogó élet tör elő, emésszen el minket a tisztátalan tűz.
S miután lihegve párnánkon pihegünk, karomban tartalak egy-két percre még, gomolygó felhőkön átvillan az ég, s az angyalok nevetnek, rajtunk, (vagy velünk?)
Ez nem szégyellni való, amit itt művelünk, ezek az ösztönök, s csak rabjai vagyunk, kinyittatott hát a legbensőbb kapunk, csak egymásért élünk, nincsen más nekünk.
Magyarhangom: Gátioszkár
Én Kemény Legényke Voltam mindig. Nekifeszültem, Ha bele is haltam, Könnyeim nem mutattam. Csak titokban sírtam éjjel, Mikor a vágyak téptek széjjel, Reggel újra páncélinget húztam, Titkos könnyeim magam alá túrtam, Elnyomó lettem, nem érzelmeim rabja, Azt hittem, király vagyok, pedig csak egy marha, Mert az embert emberré nem a beszéd teszi, A munka sem az, ami csakis emberi, Az tesz emberré, mit irántad érzek, A te szerelmed bennem a lényeg, De férfi vagyok, nem mutatom, Mert odalesz a nyugalom, Ha kiderül, hogy Én is Érzelmekből vagyok, Lelepleződöm, Kinevetnek... Nem mondom Sose, Hogy SZERETLEK!!!
Talán nem kellene
Nem tudtam igazán, hogy mi a neved. Persze sejtettem, úgy huszonöt százalékban. Egyszer sem voltam kettesben veled, de ott voltál vélem minden záradékban, az utóiratok is mind rólad szóltak, és rólad szólt egy-két lábjegyzet, egyszer emlékszem, volt egy zárójel, melyben majdnem elakadt a lélegzet... volt, hogy egy lepkefingbuboréknak homályban tekergő langy-felületében elbújva, elnyelve, beleolvasztva, suttogásod hallottam meghalni az éjben, persze leülhetnék végre-valahára arra a padra, melynek az aljára, odaragasztottuk közös rágónkat, mit te kezdtél rágni, majd átkerült a számba, vagy az a lábnyom, mit az új cipőm ejtett, mikor beleléptem egy kutyaürülékbe, te kinevettél engem, és orrodat fogva rohantál előlem a nesztelen éjbe... Érdekes, a nagy dolgok nem maradtak bennem, csupán ezek a semmi nüanszok, mikor ébren vagyok, nincsenek jelen, csak néha, mikor úgy vagyok, hogy éppen elalszok... s most rám szólnál: "nem alszok, alszom" engem ez most sem érdekelne, hisz ölelném csípőd szorosan karolva a tavaszi esőben, a sárban térdepelve. Rideg, rusnya radarhangú rémek rosszalkodnak ravaszul remegő ruhámban, akarva akaratlan vakaródzni kezdek, eldől a dolog, mert nincs meg a falába... Rokkant nyugdíjas, már, oly régi ez emlék, mi eszembe jutott egy pók csípéséről, itt ülök magamba, pedig inkább mennék, leveszem a powert egy picit a fényről. Félhomályban aztán oldalogni kezdek, majd fokozom ok nélkül a tempót, gondoltam még egyet, egy igazán szépet, de utána egyből gondoltam egy nem jót...
Szép, szerelmes vers addig, ameddig szeretsz. De ha nem... hát ne tudd meg...
Ha majd egyszer nem lesz benned vegyszer, talán bekaplak, de nem nyellek le egyben, rágni fogom azt, mi belőled van bennem, a nyálam körbevesz, fogaim őrölnek, előemésztelek, nyeldeklést késztetek, s garatomba kapaszkodván próbálsz menekülni, én egy pohár fröccsel foglak a gyomromba küld`ni, nyelőcsövem nyálkás nyalma nyulmlósan csúszik bendőm bőséges savtartalmába, tested kicsit úszik, de már marcangolja testem mohósága falatnyi szívedet, csak így lehet eleget tenni annak a vágynak, hogy az enyém légy igazából, Drága! Beleim labirintusában örökre elveszel, s megmásíthatatlanul az Én részem leszel. De elég legyen mára... (nos eme szép, szenvedélyes szerelmes verset itt hagynám abba, mert én, marha belegondoltam abba, mi vár rád a beleim barlangja után. Nem akarod tudni, hidd el. Mert amíg az enyém vagy, remény vagy, életem, szerelmem, kit a lényem akar, de ha elhagysz, (elhagyod testemet) nem maradsz számomra más, mint egy darab...) Jajj...
A Zigazi szerelem
A zigazi szerelem nem hamis, és sárga, A zigazi szerelem nem olcsó, nem drága. A zigazi szerelem háromnapos hulla, Önmagával elosztva, nem kevesebb: Nulla. A zigazi szerelem trágyát pakol kéjjel, A zigazi szerelem szétnéz szerteszéjjel, A zigazi szerelem el van ásva térdig, Amikor szurkálod, jajgat, no, meg vérzik. A zigazi szerelem sót lop az üzletből, A zigazi szerelem elhisz mindent egyből. A zigazi szerelem általános tréfa, Akin jót röhögök állandóan, néha. A zigazi szerelem versben nagyon rövid, A zigazi szerelem a szívedbe fér tövig. A zigazi szerelem most már nyílt a titka. Az igazi szerelem nagyon-nagyon ritka. Csak én ismerem egyedül az igazi szerelmet, Mert húsz év után elmondhatom, hogy teljesen ismerlek. Amikor megnyíltunk egymás előtt végre, Tudtam, hogy születnem immáron megérte. Szerelmes vagyok, szerelmes és boldog, De kösz, hogy nem csinálunk ebből túl nagy dolgot. Csendesen éljük át ezt a forró csodát, Ki boldognak lát, nem értheti, nem tudja az okát. Szeretlek, Kedvesem, szépségem, asszonyom, Érzem, a boldogság, netán még, összenyom, Nem baj, kilapítva olvasódba férek, S szívedhez közel boldogan elélek.
Depis vers a trágyáról, aki szerelmes a virágba, de ez csak a vége
nincsen alcíme, hacsak nem ez...
Hiába van tavasz, Ha nem hív már a szívem mára, Minden olyan ravasz, A boldogság, a könny a drága. Kedves, kinek nincsen lelke, Sok testvér közt sír az egyke, Hát egy nehéz nap reggelén, Mielőtt tudom, hogy mi előtt állok, Az élet a sütő, a flekken én, Ezért nem látom szépnek a világot... Persze, még nálam van a fejsze, De kicsapongó vágyaimnak utat eresztve Csapok egyet, a nyél törik, A fát magam alatt vágom, Nem baj, ledugom tövig Az ujjam, És jöjjön, aminek jönnie kell, Has behúzva, peckesen magas a fej, És indulok megint egy új csatába, Bár csak ágyútöltelék vagyok Hatalmas álmokkal, Kinevetnek a mesterlövészek, Gonoszan, ám okkal, Mert ne akarjon Repülni a kő, Úszni a sóhegy, Táncolni a tuskó, Bár azt érzi, jól megy, De nevetség tárgya lesz A trágya, Ki szerelmet vall A virágnak, Az csak kineveti, Kiszipolyozza, Dagadó szirmait A ganéjból hozza, És mindezt hiába tudja a trágya, Boldogan oldódik bele a virágba, Mert vesztesnek született, S megtanulta a leckét mára: Boldogságának az elmúlás az ára...
Mikor rájöttem, hogy nem is vagyok okos
Gyermekkoromban nagyon okos voltam, Legalábbis nagyanyám szerint, Csörgő arany hullott számból, mikor szóltam, És a földgolyó megfordult megint. Később, ha tanultam, nem kaphattam négyest, Túl nagy volt alattam a piedeszta, Tragédiaként éltem át, ha hozzám képest, Jobb volt olykor néhány kis kolléga. Aztán mikor melózni kerültem, Úgy ugráltam, mint egy sült bolond, Este kómás álomba merültem, Mantraként hibáim mormolom. De rájöttem egy kora esti órán, Satnya életemnek talán közepén, Az a szerep talán nem is jó rám, Mert nem vagyok Én olyan tünemény. Rájöttem, hogy átlagos az agyam, Nem vagyok Én különösen ász, És hirtelen elakadt a szavam, Új fekvésű lett ott a világ. Másnap reggel boldogabban keltem, Nem szorítja gyomrom az ököl, Az új énem, mire már ráleltem, Csak balga burkolódzást örököl, Azóta csak sodródom az árral, Hagyom, hogy egy hulladék legyek, Mocskolódom olajjal és sárral, Az életfolyón csöndben lebegek. Boldog vagyok, lelki szegényen, Nincs kudarcom, mivel vágyam sem, Csupán te vagy az én minden reményem, mert nélküled az élet éltelen.
Pedig Ray!
Egy kis apró pulipintyó, ronda-randa kiskutya, nem sejtette pedigréje, míly magasra juttatta! Hogy szőre-sármja, orra bája, ölebléte irigyelt, karma-festve kis ruciban, sertepelve lefetyelt! De mivelhogy nem sejtette, a gazdi tőle mit akart: Megtagadván családfáját megette, mit odaszart...
Amikor utoljára voltam boldogtalan
Úgy kívánom a nyarat, Mint egy falat falat A falevő, festék, Mi a betűző naptól ráég A vakolatra, Mielőtt egy vak olyan ma, Mintha betűzhető braille írás lenne, Hiába tapogatja, Csak kosz-mész tapad a kézre, Melyre egykor egy lány keze fonódott Egy másik Énben, Mikor a folyó partján a csónak eloldódott, S a vak reményben Egymásé lett a test, a testtel, Végezvén így a leszálló esttel, Emlékszem, nyár volt, Alig augusztus, Szép volt a lány, tiszta gusztus, Hamvas, sercegő, mézédes barack, Ennél az emléknél oly sokáig maradsz, Belekapaszkodván, karmolom, markolom, Gyöngyöző homlokom, hűtöm a homokon, S eldobott üveg jelzi a helyzetem, Ne kívánd életem, ne cserélj énvelem, Mert falfehér falakra pingáltam hajnalban, Milyen nagy bajban van, kin e kín rajta van, Akkor lettem vak, mikor utoljára láttam, Rózsával kezemben csak álltam, Oh`, csak álltam, És néztem a férfit az idegen, hidegen Elveszi kedvesem, kedvesen kéljesen Megölel, megcsókol, megszorít, rabbá tesz, Engemet elpusztít, átkozott vakká tesz, Soha, már látni Én vagy vágyni, vagy álmodni, Nem fogok, csak lopok, ha falakon tapogok. Ahová kiírom fájdalmam, bánatom, Kezemet vezeti az átkozott szánalom, Koldulok egyet, ameddig lehet, Nem pénz kell, csupán még egy lehelet, Egy sóhaj a tüdőmbe, hogy éljek egy percig, S emlékezzek rád (szívem, mit versz itt?)
Tavaszi lány látványától...
Szvetter, Garbó, Itt a tavasz, Itt a tavasz, Úgyhogy szevasz, Kinn a terasz Már nem havas, Kutyagumis Minden arasz, Risza-nyisza Miniszoknya, Még nem vagyok hozzászokva, Tél-tunyaság edzi testem, Kellem-jellemre edzetlen Szívem dobban, Hevem lobban, Lássam tested jobban, jobban. - Ah! ("ah"-ogok) Ehe-ehe! Mondom: Kérem, segítsek-e? A jó szándék oly távol áll, Mint Makótól a láthatár. Látványosan Merülök el A látványodban, Készülök fel A tavaszi-nyári mezre, Ne vetkezz még meztelenre, Hagyj a fantáziámnak teret, Hidd el, az is megemleget, Korosodom, de úgy érzem, Egyáltalán nincs még végem, Vérem forr, Mint gejzír-patak, Ez történt, hogy megláttalak!
Öt évszak
Trillázva, toppannak a tündérek a térre, Tűsarkas talpuk már tüzesen táncol, Tulipánok tutujgatják tajtékos tarajuk, De az égszínkék ég homlokot ráncol. S eldördül az első, delejes sóhaj, A villám utat tör, s talál a talajba, Megindul a könny, a tavaszi zápor, Szerelmet vallok Én, Tenéked hadarva.
És nyújtózik nyersen a nyúlánk nyegle nyár, Mikor szerelmem elnyerte lelkedet, Ordítva szaladok, kergetve egy felhőt, Hogy be ne árnyékolja, meztelen testedet. Avarban, a réten, az ágyban, tengerparton, Látlak, nézlek, észlellek, érezlek, urallak. Sohasem halmoztam anyagi javakat, Mert semmire sem vágytam, de most Téged akarlak!
De jött az Ősz, a sete-suta-buta, Csaló, bűnös, hűvös, esti széllel, Baljós árnyak bújtak elő a sarokból, Lelkem mélyén érzem, mit fel nem fogtam ésszel. Haldoklott szerelmünk, kihűlt minden sejtje, Siralmas, szánalmas, végtelenül béna, Láttam magam árván, élve eltemetve, A hypohondereknek is igazuk van néha.
Taramtatta tam tam, taramtatta tam tam, Dobolt fülemben a tél tályogos szíve, Gyászomban áldoztam, álmomban ázottan, Meztelen lelkemet mutogattam: Íme! Elmentél, elhagytál, megcsaltál, húha! Boldogtalanabb, már nem is lehetek! Körbeállnak engem a hitszegő barátok, S nyomorúságomon velük nevetek!
S újra jött a tavasz. Szevasz! Szívre szavazz! Újév, új lány, New age! Hiteltelen álmok. A pakliban benne van a nyár-ősz, meg a tél is, Én szerelmet keresek, vajon mit találok? Figyu, ide mizu`? Koncentrálj a ködre, Mi lila színben pompáz, a homloklebenyen, Pattogva csattan, ha lepottyan a kőre! Elkapom hirtelen, mert szeretem! Szeretem!
Bolondság!
Boldogság! Amikor az álom, és a való Összefonódnak egy gyönyörű nászban, És helyére kerül minden a világban, A hallgatásé lesz a szó, Mert beteljesül minden, amit kívántam, Mikor meghunyászkodik a komisz, Ha látja ügye vesztett, Mikor a rútból lehet Adonisz, Mert szerelme szemében elveszhet, Ha elhiszi magáról a félszeg, Hogy megtehet minden merészet, Ha látja a vak az érzéseket, Ha a süket füle még egyszer remeg, Ha az öreg úgy sír, mint egy gyerek, S potyogtatja az örömkönnyeket, És tudom, nemcsak hiszem, hogy szerelmes lehetek! Ezt érzem, mielőtt felébredek!
De ébredés után Jön a bánat, Ki kellene irtani szívemből a vágyat!
Szerelmesversez
Egy szerelmes verset kellene írni, Egy annyira szívbe markolót, Hogy olvasói összetört szívéhez Hívni kelljen, egy markolót! Megcsalt hitveskönnyel Oldanánk e port, Ragasztó helyett Tennénk bele kort! Az eltelt évszázadok számtalan korát, A sok reménytelenségtől átsírt éjszakát. Akkor ott állnánk a nagy kupac előtt Tervrajzra várván, mi mindenek előtt Hivatott lenne megtestesíteni, A szerelmet, az igazit, azt, mi Isteni! Egy szobrot öntenénk Mi, belőle legott, Szárítani azt, megbíznánk a napot, Lehűteni aztán az esthajnal jövel, Életet bele a szélcsend lehel. Felavatására összejön a nép, Ott lenne az, kinek eldobták szívét. Ott lenne mind, akit megcsalt már a vágy, Kit kerülget olykor a halálos ágy. A szoboravatására ünnepség kerül, Olykor a komor arc, talán felderül. Egy színész, is jönne, amolyan Bonviván, Amilyet minden kis hölgyike kíván. A nyitóbeszéde lenne majd az a vers, Ami oly érzékeny, de mégis oly nyers, Hogy szavai súlyától a föld is megremeg, És összetöri akkor a szoborszívet. A törmelékből ott mindenki kapna, Reménnyel telve nézne a napra. Boldogság lenne a szemekben már, Ilyen verset írnék, ha nem lennék szamár.
De sajnos a valóság nem enged el, Ha szerelemről írok, tudom, csak sírni kell. Fájdalom, félelem, keserű könny, Megcsalatás, ábrándulás, apátia, közöny. De minek ír verset, ki képtelen arra, Hogy verse témáját fölmagasztalja? Hát inkább nem írok Én, felejtsétek el, Hogy belekezdtetek abba, amit úgy kezdtem el: "egy szerelmes verset kellene írni" Most menjetek, kérlek, hagyjatok sírni...
Ki nem bontott szó...
Nyámmogva nyűglődik, nyúlik az idő, Lefolyik, kiszárad minden egyes perc, Fáradtan, unottan, csoszognak az órák A nyű pihen, végre, már megszűnik a serc!
Tik-tak-tik-tak-tik-tak hangzana, ha órám Véletlen nem épen digitális lenne, De, még ez az apró csendmegszegés, sem Hangzik el, mert mélyen vagyok eltemetve.
Beindult az idő, rohan-rohan-rohan! Álmom tovaszáll, nyikorog az ágy, Talán érzi, eljött az ideje, mert Ajtóm előtt becsönget a vágy.
Ám, most sem Te voltál, csupán, csak egy küldönc Nyavalyás, nyikhaj, nyenyerés, nyámnyila, Levelet hozott, majd unott képpel elment Kizökkentve időt, egy pár századnyira
Nem jössz! Bontás nélkül tudtam, A levélben ez áll, majd Mocskos, rossz, és feslett lettél gyorsan Leveledet felbontatlanul A félig telt szemetesbe dobtam.
Később az ágyamnak adtam át a könnyet, Ordításomat a párna nyomta el! Hogy lehet ilyen kegyetlen az élet Mi, a baj, mi a gond? Hol rontottam el?
A francot! Ugrottam ágyamról hirtelen! Elmegyek, és úgy teszek, mint egy igazi férfi! S elnyomva a gyerekkönnyeket A kocsmába indultam félni!
Útközben átkoztam, szidtam azt a percet, Amikor Téged a sors elém vetett! Haraptam volna el inkább a nyelvemet Mikor szám azt mondta Néked, hogy Szeret!
Így sajnáltam magam, megutálva Téged S siettem célom, a Hörpintő felé, Amikor elgáncsolt engemet a végzet, Hisz látványod tárult, könnyes szemem elé.
Egy kirakatot néztél álmodozva épen Hol kisgyermekeknek árultak kis cipőt, Hátul az agyamban valami megmozdult S újra állni éreztem akkor az időt.
Észrevettél, mosolyod oly széppé varázsolt Utcát, boltot, az embereket. Két szemedből a világra patakokban ömlött A mindent széjjeltépő igaz szeretet.
Én rád néztem, a boltra, Rád, majd a kirakatra, Végül, a szemedben láttam az életet megint! Szégyenemben vártam, hogy valami bolha Megharap, belém csíp, vagy, csak helyreint.
Nem nyílt meg a föld, így nem süllyedtem el, Pedig a szégyenem földet szaggatott, Hát így tudtam meg gyermekem, hogy készülsz már a földre S az idő végre, tovább ballagott
Vakító jég
Vakító jég, és tüzes hideg, Ez lenne szívem nélküled. De Kánaán, és örök éden, Ha itt vagyok veled.
Szíved minden dobbanása Énnékem is éltet ád, Erős leszek és erős bennem Az az örök vágy, Amellyel téged kívánlak én, Amellyel téged féltelek, De enyém a szenvedés is, Hogy majd egyszer Elveszítelek.
Érted élek! Érted vagyok, Téged féltlek, s Érted halok! És istennek kegyeltje vagyok, Mert engem szeretsz.
Zavarban
Egy szóviccel nyitok: "retek" (érted: GYÖKÉR!) Vagy, ha ez bonyolult, Elmegyek tökért! (tök! - marha jó, hihihi) Szóval volt a retek, Mi elé beleteszek Egy aprócska szótagot. Figyelj, egy jó nagyot: "SZE" (érted, már, Te szamár?) Szóval ennyi zöldséget összehordok, Mert zavar, Hogy zavarban vagyok! Figyelj, Mondom, csak néked: (még most sem érted) Várjál, megközelítem máshonnan: A lepkék, meg a virágok... Te, meg Én Ugye, Te lány, Én meg egy Lény... ...retek... elé sze (húezdebonyolult) Szóval kimondom: SZERETEK! (?) Mi? Hogyhogy... ja, Nem szeretek, hanem SZERETLEK! Hülye szóvicc volt bevallom. Versnek se jó, Se rím, se passzoló ütem. Tudtam, hogy kinevetsz Ha egyenesen megmondom, Mert annyira buta vagy, Hogy nem érted a gondom, Mert nem tudsz vonatkoztatni el, Csak állsz, mint egy fa, Szerintem kinevetsz! Állok itt megnyílva, Szégyenemben elesz az enyészet. Tudod mit, felejtsük el az egészet! Ribanc!
Tavasz!
Eléneklem álmát a tavasznak, Röppenő lepkék kavalkádja, Álmosan szunnyadó apró virágok, ébredeznek a kinyílásra. A méhek, mit sem sejtenek. Jönnek, mennek, zöngicsélnek egyet, Szaporodni segítik öntudatlanul a fákat, s csinálnak Nékem is kedvet. Hát megriszálom magam a tavasznak! Gyere Bébi készen, állok! Hozzál egy nőt az életembe, akivel ki tudja, majd mit csinálok?! Csak állok, állok, mint egy borjú, Ki új kapura lelt, az ismerős háznál, S nem tapasztalok szerelmet, s többet sem a kielégítetlen vágynál. Tavasz, Tavasz, te a ravasz, Ne verd át a hiszékenységemet! Add, meg nékem, ami jár, hogy őszinte tisztelőd legyek! Tavasz, Tavasz, te szemét, Becsapsz engem, védtelent? Kielégítetlen ember vagyok, kinek így nem kell az értelem!
Frappáns gondolat
Feküdtem ágyamon hajnalok hajnalán, Lábamnál guggolva nevetett az álom, Búcsúzkodott, hiszen az ébredés, talán Már utat kutatva, toporgott párnámon.
No, de az a perc nem jött el egészen, Amikor az éber öntudat már teljes, Tudom, hogy hol vagyok, ki és miért, De a szívem, még lila ködben verdes.
Ekkor egy frappáns gondolatom támadt, Csak előjött, előzmények nélkül. És én ámultan tátottam a számat, Tudtam, a mai nap, valami nagy készül.
Egész délelőtt velem maradt végig, S valami nem indokolt jókedv, Elkísért engem egész az ebédig, S bármihez fogtam, abból mindig jó lett.
Az emberek, kik köröttem forogtak, Nem értették, mire ez a mosoly, Miért nem vagyok a Hétköznap Lovagnak, Közönybörtönében szenvedő fogoly?
Délután, már picit, csitult az a jókedv, S az a frappáns, zsenge gondolat, Halványulni látszott, mint borgőzös lehelet, Mit másodpercig őriz, még az ablak.
Mint intenzív álom, mi rabul ejt egészen, Itt van, bennem tudom, de elbújt nagyon mélyre, Isteni, zseni, nagyon jó gondolat, csak éppen Én nem emlékszem az egészre!
Estefelé, pedig azt vettem én észre, Átlagossá érett ez a nap, Az a nem indokolt, haszontalan jókedv, A délután folyamán valahol elmaradt.
Ledőltem párnámra, lehunytam a szemem, S vártam, hogy a tudat elhagyja fejemet, S akkor, még egyszer bevillant az a kép, S imaként mormoltam el a nevedet!
Hová lett a világ dicsősége?
Hová lett a világ dicsősége? Hol vannak a jó nagyseggű lányok? Jóízkacajú, bájos galambocskák Bolondság, hogy én, csak rátok várok?
Hová lett a józan eszű férfi, Vágyát gyötrő női ideállja? Természetellenes diétára fogva, Rohannak az anorexiába!
A francba minden satnya manökennel! Zörgő csontú kikent múmiával! Rendelkezzék egy nő jó nagy mellel, Vastag combbal, s kacagó szempárral!
A francba minden szilikonszörny néppel! Csókolgasson műanyagot bárki, De nem lehet jobb, mint remegő kézzel, Egy természetes, édes mellel bánni!
Legyen egy nő, karcsú, legyen molett, A természet, már megtette a dolgát! Ne erőszak szülje a szépséget, Testedből ne csináljál rabszolgát!
Legyen eztán a jókedv az új módi! A bölcsességből, teremtsünk divatot! Boldogságban kezdj el mozgolódni, S vállald bátran: Tessék! Ez vagyok!
S, ha látod, tükrödben az arcod, Örömkönnytől, csillogni a szemed, Kimondhatod: megnyerted a harcot! Így kell tovább, éld, az életet!
S, ha vágyad megtalálja alját! És meg is áll azon, majd két lábon! Valóra váll, minden ideálod, Beteljesül, minden józan álom!
Mert igazán az életét az éli, Ki elfogadja a korlátait! S nem kezd el, az elvárástól félni, Mert megnöveszti saját szárnyait!
S visszajön a világ dicsősége! Mert nem lesznek, majd jó nagyseggű lányok! Csak mosolygósak, s jókedélyű népek, S beteljesült, megvalósult álmok!
Csendes az eső
Csendes az eső, koppan a réten, Fröccsenve, csattanva robban a szélben, Tavasz van tavasz, égi az áldás, Régi a bánat, örömkiáltás, Boldogan ázok, boldogan ázol, Ázva ölelsz, és ölelve fázol. Csillog az arcod, csillog a szemed, Nedves az ajkad, édes a kezed, Fölöslegessé vált a szemérem, Ruhátlan tested melegét érzem, Hajlik a fűszál, enged a testnek, Szerelmes testünkre cseppek csepegnek, Villámlik egyet, vártatva dörren, S elalélok, már az édes ölben, Fekszünk a fűben, fáradtan, szépen, Csendes az eső, koppan a réten.
Csendes az eső koppan a réten, Ruhát keresve fázol az éjben, Eltakarod, hát szerelmes tested, Még sötétebbé téve az estet. Állunk a réten, nézek szemedbe, Szerelmes szavakat súgok füledbe, Izzik a pára, amíg ellátunk, Kezed kezemben, indul a lábunk, Rám nézel néha, én is rád nézek, Szemeink mélyén fészkel a végzet, Megyünk töretlen, menni, csak menni, Ma befejezzük! Köszönjük, ennyi! Szakadék szélén, várunk egy percet, Egymásra nézünk, majd lépünk egyet, Szerelmes testünk, csattan a mélyben, Csendes az eső, koppan a réten.
Bármi
AKÁRMI bajom van, te fogsz hazavárni, üzenem a sorsnak, nem tud hazavágni, erős az akarat, hiába madárnyi, kolibritudatom nem hagyom blamálni, ha néha azt érzem, kezdenek zabálni az élet dolgai, nem győzhet le BÁRMI, de miért is harcolnék, nem elég csak várni? Sajnálom magamat, vár reám a sámli, behúzom grabancom, már nem bírok állni, nem volt jó semmi se, most jó lenne BÁRMI, nagyon rossz a sárban, oly jó lenne szállni, ez most a hullámvölgy, arra kell még várni, előjön, jól tudom, és meg fog találni, most megyek és elkezdem a szívemet kitárni...
