Ütemek és pattogások

Ritka a minta a SZÍVedben, mintha
A távolság mérné a búBÁNATot,
De olykor úgy posztol még rólad, itt a
SZÉPSÉGből fon köréd UTÁLATot.

A város keserve keresve se lelne
Náladnál BOLDOGabb ÁLDOZATot,
Olyan barom vagy, ki önként menne
A vágóhídra, ha álmodhat ott...

Taktika titka, csak nyerni e téren,
SZÍVcsakrát hagyni, ha unalmas már,
De elvtelen lenne az elme, ha merne

Addig SZERETni, ameddig kérem,
De minden szerelmes nagyon szamár,
Nem gondol Exre, Stexre vagy SEXre...

(jó, egy kicsit talán gondol az utolsóra...)

Vízilószerű területmegjelölés

A szememben rózsa van meg sár is,
lelkendező lelkem félretart,
szerelmem csupán csak parafrázis,
kis csikar, mit a karma karma mart.

Egy vízilószerű, nagy vízióval
jelölném meg a területem,
nem leszek kövérebb pár kilóval,
a gatyából kilóg a fenekem.

Tettetem, hogy tetteim értelmetlensége
a Mindenható hatása rám, vagy talán mégse?
Az érzelmeim túlnyomórészt hazudnak.

Romlandóság állandóságában
térdig járva könnyben, olykor sárban,
Álmaim mentenek meg, ha tudnak.

Macska ül ott

Mint nyegle nyalka ifjú, oly konok az este,
Míg, mint üres gang, úgy gong a tétlen tér,
A közel sem jelent semmit, és annyit sem a messze
Engedd el, és hidd el, minden visszatér.

Állhatsz álmodozva, bárgyún révedezve
fehér a zsírkrétád, a vászon is fehér,
ne sajnáld a fejszét, ha nyele is veszve
szabadság illatot hoz a szénásszekér.

Lágy pamacscseppekben hull eső a kőre,
Mosolyod, van vésve mélyen az időkbe,
Most, csak a halál van meghalva.

Egy idegen tud nézni rám olyan hidegen
Mint amilyen hidegen néz rám, egy idegen,
A boci a hajam, már megint felnyalta

He, de..

Csupán, egy pillanatig tart a pillanat,

hát olvasd el a világ összes könyvét,

Mert a percek, a percek után siklanak,

csupán, hogy felverjék a közöny örök csöndjét.

Tépd ki a naplód kínos lapjait,

Csak rólad, s rólam szóljon most a szólam,

Ne számold az életed bús napjait,

és sose érzékenyülj el a presszóban.

CsOK-ot akarsz? Legyen gyerekvállalás!

Ez most mért kell nektek?- kérdezem,

(az állambácsik mindig csak ezt fújják)

A kampány, csak etetés, aljas áltatás,

mert képtelen vezetni az aki néptelen,

kérdezz erről engem: a mai kor tanúját.

Mi lesz?

Lasszóként ejtett rabul már a szó,

És kétkedem, hogy ért az érzelem.

Gondoskodásod hidd el megható,

A világ gonosz! Az ember védtelen.

Eredendő hibám, hogy vagyok aki vidám,

Éjszakáimban is ott a napsütés,

Jókat szórakozom minden kritikán,

Mert minden sorom életrezdülés.

Lehet csokor, vagy koszorú a virág,

Lehet az idea, most még lázadás,

De, hogy tutira tudod el nem mondható...

Szerencsés az ember, mert titkos a világ,

Oly sokat mondhat egy percnyi hallgatás,

Mi lesz, ha végez velünk majd az Olvasó?

Laza song

Engem, már nem érint semmiféle tréning
Jó a mackógatya, meg a Tisza-cipő
Közömbös nékem, az elillanó idő
talán azt mondják rám: Itt van az a „vén link”

Le..sszar...sajnálom, csak legyen, még pálinka
Hisz minden költő, valahol bohém
Én nem vagyok költő, ne mond, hisz tudom én
Ne is hivatkozz befutott másikra

Ha szeretnéd, legyen-lényemet legyőzted
ott van legyél boldog, tied a dobogó
nekem elég a picike pihenő

Aztán edd is meg azt amit kifőzted
hidd el az én kedvem marad a kacagó
mert a laza stílus nálam a menő

Ezüst.

Hajadban itt-ott rémlik, már ezüst,

A kor, a bohó, lábadnál vesztegel,

De szíved szép szerelme csodásan énekel,

Nem sírok, csak lángodtól csíp szemen a füst.

Életünk nem ismer Stop -ot, és kanyart,

Voltál, vagy, te nékem, és örökkön leszel,

nincs titkom előtted, nem baj, ha meglesel,

mondd el mit szeretnél, és erősen akard!

Kinek kell jó tündér, a kívánság, a három?

Beleteszel egy dobozba, mit a szív lereteszel,

De mellettem csöndesen te is ott rejtezel,

Csókollak, kézfejen, vállon, mellen szájon,

tenyered izgalmat túr bele hajamba,

szerelmem tárgyának te lettél alakja...

Ajtony

Részegen leülve, egy sarokban várom,

Hogy a valóság majd szépen rám talál,

Ha ma se jön, hát utam tovább járom,

Csöndesen, mint serkenő szakáll.

Remegve, mint bikát váró ünő,

álmaimat egyszer porrá töröm,

életkedvem immár el-eltűnő,

életemből kifogyott az öröm.

Ha nevetni látsz, az italé az érdem,

Hisz látod félek, mit hoz majd az este,

Ha unod ezt, én azt is jól megértem,

Úgy hiányzik lényed puha teste,

Az összebújás mikor jő az alkony,

de elvesztelek, mint nyelvét az Ajtony.

Itt.

Most őszintén, akarod, megálljak?
Erre nemleges választ ad a kezed,
Az inger értesítés hiába érkezett,
Ha az agyalapom Alain Delon, (állandóan)bágyadt

Kértem velem oszd meg a jászolágyad,
mindketten tudtuk, hogy ez hova vezet...
Az ártatlanság korának elve, már rég elveszett,
bár az ágyad mondja: Ébressz, végre vágyat!

Vagyok, leszek, és, majd egykor voltam,
nem ríttam ki itt a csodasorban,
álmomban csak az ártatlan hang tátong..

Te leszel, ki teleszel, és minden erőm vágyva
kíván, bár eszmém, most gyáva,
Mit áldozzak fel miattad, mond?

O.

Kérlek...!Hagyd, még fenn a fátylad,
A sejtelmes homályhoz, rejtelem kellene.
A vágyam lám épp most bont angyalszárnyat,

Ez tán az ifjúkor bolondos szelleme.

A vágy a régi emlék, időnként, még húz,
Most átkozzam, vagy hála legyen az égnek?
Sajnos nem jár e menethez segítő kalauz,
legjobb, ha elteszel örökre emléknek.

Még remélni merhetek talán?
Hihetem szerelmed, bugyután ujjongva?
(mé? UFO észlelések is megesnek az űrben)

Most aludj el kedvesem vad szívem zaján,
Szerelmes bókokat rebegek suttogva,
Talán ma sikerül elégnünk a tűzben

Istenasszony.

Istengyerek, Istenember, Istenasszony
A mai világban mindenki parázna
A zinterneten mind a rongyot rázza
Nekem a lelkemben halkul el panasz-szóm.

Ember vagyok én is, ezért ég az arcom,
Nem nevetés, de bánat vágta ránca,
Megszólalok, de mindig jól vigyázva
Hogy elmeneküljek, én inkább elalszom.

Kiveséznek minket a borbélylegények,
Ha nem is mondják a gesztusból kiveszed,
Letudod azzal, hogy agyilag szegények.

A tumorod új a humorod régi,
Ökölbe szorítva fogsz máma már kezed,
Megtanul mindenki álarc mögött élni.

Stressz szerelem.

Szobában, fürdőben, spájzban, a konyhában,
eleinte mindenhol volt, hogy megkívánt,
ma, már egyre többet van magába,
vagy a kocsma felé veszi az irányt.

Hogy tegyen kedvemre régen csak azt nézte,
És boldog voltam, hogy stresszezi magát,
Szívébe szerelem több egy csöpp sem férne,
Egy kiskutya volt aki csóválta farát.

Nem tudom én vétettem, vagy ő vétkezett,
Már nem én lettem az akire úgy vágyott,
úgy álltam rajta mint holmi járványszett,

Ki ránk nézett, már nem örömöt látott.

Mi lett belőled? Mondd el nékem ki vagy?
Negyven év felett az elválás a divat.

Az ördög alszik.

Azt mondják néhanap alszik az ördög,
És nem gyűjti lelkeknek garmada-javát,
Ilyenkor boldogok a népek, mint az ökrök
kiknek elég a legelő a nagy pusztaság

Nem vágynak pénzre, vagyonra, tündökölve,
Nyugodtan alszik a város, a vidék,
Hajókat ringat a kikötők öble,
A sós víz se marja ma a tat színét.

Ilyen kor angyalok állnak a hegy ormán,
A béke, és szeretet kezében a a kormány,
Hisz tudják a Belzebub a mai nap álmos.

Ilyenkor látja a jövőt a táltos,
Ilyenkor bátor ki máskor reszketeg
és ilyenkor készül a legtöbb gyerek...

MILF

Ujjbegyed éreztem mikor oda tévedt,

Szerelmünk végre ma bizton partot ér,

Testünk szavára a vágyunk is felébredt,

Lelkembe éreztem az öröm visszatér.

Hanyatló fényem így még egyszer feléledt,

Légy tüzes telivér, csak semmi csigavér,

A prűdség, a szemérem, most szerte-széjjel széledt,

A boldogság testembe végre hazaér.

A Csernus -féle doktor akármit hadovál,

A titok immár-már többé nem rejtező,

Nem rejti erdő, gizgaz, vagy mocsár.

Ha életed rendjében van ami szabotál,

csak két test kell, egy vágy, és elsöprő tetterő,

Leszek a vad démon, s légy Te az idomár

Migránslányka, és Géza szerelme.

Szép kicsi lányka, csak törte a magyart
a természet ellátta mellesleg, bőséggel,
Örült, ha meglátott, úgy tárta a kart,
Mint hadúr, ha békülni kész ellenséggel;

Néztem a szellőt, mi szép hajába tép,
Aligha látott, még húsz esztendőt,
Büszke lehet rá méltán e nép
génjében hordozza a jövendőt!

Szívem a sárból te úgy felhozád,
mert szívedben talált meg az új hazát,
S felhág a menyország öreg bércére,

Talpát mossa manna tó habjai,
Örömdalt dúdolnak magzatjai,
S megszentelt lett mindenik csepp vére

Nagyon bugyuta, nagyon szerelmes, és túl hajnalban készült szonett

Az vagy nekem, mint télvízkor a kamra
az éhezőnek, a remény élelem,
Többé nem gondolhatok, már csak magamra,
Többé nem rettenthet halálfélelem!

Tégy, próbát! Adj mérget- lenyelem,
Hisz csak te lehetsz gyógyír a kínomra,
Te vagy halálom, életem, kenyerem,
Ki a mázsasúlyt szívemről végre kinyomja.

Az életem miattad, nem ugyanaz már,
Nézd mivé lettem: Egy buta kis szamár,
Te gazdám vagy a kezedben az ostor.

Vagy diák, ki az óra alatt posztol,
Nem sejti, hogy látja a tanár.
Miattad, nádpálcát is meg kóstol.

Dr.

A tű, már helyén van, a bőr alá beszúrva,
Meg sem lepődök Én a test sebén,
Szemem megakad a doktorom zsebén,
pár rettegő hála, már be van oda gyúrva-

Sorsok, bajok, gondok vannak összegyúrva,
Aki beteg, az mind olyan szegény,
Teste elárulta, s átok ül fején,
A biztonság látszata végleg meg lett fúrva.

Gondolkodom az emberiség álmán,
ahogy a démont halálra döföm,
és végleg lehull az a hamis bálvány.

De oly sok súly van a beteg ember vállán,
hónaljban, ujjbegyekben, fültövön,
Remények csüngenek, az orvos tudományán

Nem kértem..

Nem kértem senkitől, mégis megszülettem,
Az önálló akarat ezzel megbukott
Sorsomat- azt mondták- bizton megérdemlem
Lopok, egy percet, s egy éltet eldobok.

Nem kell a szívvel sokat pepecselnem,
Régóta nem vagyok már önmagam,
Suttyomban sikerült felcseperednem
Ez van, és így lettem Én sorstalan.

Most őszintén: itt senkit nem érdekel,
hogy imádsz, vagy szeretsz, vagy szeretkezel,
a szádból a szó kilazul igazul?

Pimaszul hazudsz egy jót vigaszul,
Érdekel alanyod, vajh’ mit is gondol?
Az igazi éned, lelkeket rombol.

Búcsú

Te voltál a bátrabb, én a félénk,
Én az egyszerű, Te a talányos,
Én féltem a tűztől, mert még elégnénk,
Talán ezért vagyok ma annyira magányos.

Mit mondanánk, ha ma beszélnénk?
Ismersz, a fantáziám sajátos,
Talán az életünkről mesélnénk,
Az enyém unalmas, a tiéd varázsos.

Nem lenne köztünk más, csak pangó szavak,
Nem izzana már úgy a levegő,
Titkaink nem őriznék a falak.

Búcsúzunk, egy távolodó alak
lettél, még egyszer integető,
én elballagok végleg, álmatag

Valahol Európában

Valhalla rég, még "egyhúsz" volt a kenyér,  
És olyan igazi illata a földnek,  
"A nyugattal mindig, mindig harcban legyél!",  
És tudtuk, hogy minket nem a munka öl meg.

Manapság esténként vacakol az elmém,  
Emlékem az "átkosból" úgy érzem eltemet,  
A hanyatló nyugaton, csakis azt szereteném,  
Ha magam mellett tudnám mindegyik kincsemet.

A sóvárgás utánad minden percet betölt,  
Család nélkül nem élek, sorvadok,  
Pár üveg sör ígér csupán némi gyönyört,

De megváltást tudom, hogy soha nem kapok.  
Ha-za-sze-re-tet van bennem gazdagon,  
Hogy rohadna meg minden!!! (már megint szomjazom)

Nyomokban Shakespeare-t tartalmaz.

Bevégeztetett

Ott álltam esetlen, szenvedőn, remegve,
Mert rám mutatott az Isten vádló ujja:
Remény minden reggel- kudarc minden este.
Mondd, mért követem el vétkeimet újra?

Nézem, miként vesztesz harcot, ahogy fested
magadra a fiatalság hamis arcát
A sok réteg alatt régóta, már nincs meg
a TE, csak azok az embertelen hajszák.

Nézem a szemedben, a reményünk, elment.
Ez már, csak szenvedés, nem öröm, nem élet
Műanyag fák, és lebetonozott kertek
Talán az a lényeg, hogy érezlek téged,

Hisz Te voltál egykor Testem minden vágya
De kihűlt szerelmünknek bevetetlen ágya.